A korong sivár, koszorúsan szürke korongja egyenletesen forgott, én meg ott ültem fölötte, két marék agyaggal, és tehetetlenül néztem, ahogy a labdám táncolni kezd. Centírozni próbáltam — ezt a szót aznap hallottam először a tanártól, egy óbudai műhelyben, ahol heti rendszerességgel tartanak kezdő kurzusokat —, vagyis középre rögzíteni a forgó agyagot, hogy ne dülöngéljen. A kezem helyett az agyag diktált, és tíz másodperc alatt egy aszimmetrikus, billegő gombát formált, ami lassan kicsúszott a tenyerem alól. Ekkor értettem meg, hogy a fazekasság nem a forma megalkotásáról szól elsősorban, hanem a türelemről, amíg az anyag és a kéz végre megérti egymást.
Aki most kezd, hajlamos azt hinni, hogy a korong a varázslat helye, ahol pár perc alatt karcsú vázák nőnek ki a semmiből — a valóság ennél földhözragadtabb és sokkal kielégítőbb. Az első tál nem azért nehéz, mert bonyolult mozdulatsort igényel, hanem mert minden apró bizonytalanságot felnagyít: a görcsösen szorító ujj, a túl száraz vagy túl vizes agyag, az alkar lebegése azonnal meglátszik a falon. Egy budapesti kezdő kurzus jellemzően négy-hat alkalmas, alkalmanként két-három órás, és az ára most körülbelül 45–70 ezer forint között mozog, amibe legtöbbször beleszámít az agyag, az égetés és az eszközhasználat. Ez sok pénznek tűnhet, de ha belegondolunk, hogy egyetlen jól sikerült, saját kézzel formált tálért is hetekig hálásak leszünk, az arány hirtelen megváltozik.
Mielőtt a kéz hozzáér: az agyag és a műhely nyelve
A legtöbb kezdő ott követi el az első hibát, hogy nem foglalkozik azzal, milyen agyaggal dolgozik, pedig ez dönti el a fele sikert. Korongozáshoz a leggyakrabban használt anyag a samottos agyag, vagyis olyan keverék, amelybe finomra őrölt, kiégetett agyagszemcséket — samottot — kevernek, ez adja a falnak a tartást és csökkenti a repedés esélyét száradáskor. Egy közepes szemcséjű, világosan égő samottos agyag a kezdők barátja, mert megbocsátóbb: nem omlik szét rögtön a túl sok víztől, és nem reped meg azonnal, ha az ember egy kicsit túldolgozza. A műhelyekben általában tízkilós tömbökben kapható, kilója nagyjából 400–700 forint, és egy tál bőven kijön ötven-hetven dekából. Mielőtt a korongra kerülne, az agyagot át kell gyúrni — spirálgyúrással vagy az egyszerűbb „kosfej” technikával —, hogy kihajtsuk belőle a légbuborékokat, mert egy bennrekedt buborék égetéskor szétvetheti a tálat.
Érdemes megbarátkozni a műhely sajátos szókincsével is, mert a tanár utasításai különben üres hangsorok maradnak. A „centírozás” a középre igazítás, a „nyitás” az, amikor a hüvelykujjunkkal lyukat mélyítünk a megközpontosított agyagba, a „felhúzás” pedig az a mozdulat, amellyel a falat vékonyítva felfelé tereljük. A korong fordulatszáma sem mindegy: centírozáshoz gyors, akár 150–200 fordulat/perc körüli pörgés kell, hogy a centrifugális erő segítsen, míg a finom formázásnál visszaveszünk, 60–80 fordulatra, hogy a kéz uralja az anyagot, ne fordítva. Egy elektromos korongon mindezt egy lábpedál szabályozza, és az első órák jó részét az viszi el, amíg a lábunk és a kezünk megtanul külön-külön gondolkodni. Ez az a pillanat, amikor sokan elnevetik magukat: olyan, mintha autót vezetnénk, miközben hímeznénk.
A centírozás, ami mindenkit megaláz
Ha van a fazekasságban beavatási rítus, akkor az a centírozás, és nincs az a tanár, aki ezt szépítené. A jól átgyúrt agyaggombócot először erősen a forgó korong közepére kell csapni — szó szerint odavágni, hogy megtapadjon —, majd vizes kézzel körbeölelni, és a tenyér élével, az alkar izomzatát megfeszítve befelé és kissé felfelé nyomni, amíg a dudorodó massza sima, mozdulatlannak tűnő kúppá szelídül. A trükk az, hogy nem a kéz mozog, hanem a könyök a combnak vagy a korong peremének támaszkodik, és az egész felsőtest ad stabil pontot; aki csak az ujjaival próbálkozik, az garantáltan kudarcot vall. Egy óbudai kurzuson láttam, ahogy egy középkorú férfi a negyedik próbálkozásra, csurom vizesen, végre nyugton tartotta az agyagot — és olyan boldog volt, mintha vizsgát tett volna. Az ellenőrzés egyszerű: ha lazán a forgó agyaghoz érintjük az ujjunkat, és nem érzünk lökdösődést, hanem sima, folytonos felületet, akkor centírozva van.
A centírozás után jön a nyitás, ami sokkal kíméletesebb, de éppolyan árulkodó mozdulat. A két hüvelykujjunkat — vagy az egyiket megtámasztva a másikkal — lassan belenyomjuk a kúp tetejének közepébe, egészen addig, amíg a fenék vastagsága körülbelül egy centi nem marad; ezt úgy ellenőrizzük, hogy egy tűt szúrunk az aljba, és az ujjbeggyel megmérjük a mélységet. Ha túl mélyre megyünk, a tál feneke kilyukad égetéskor, ha túl vastagon hagyjuk, nehéz, idétlen darab lesz belőle, ami száradáskor ráadásul könnyen reped. Innen kifelé tágítjuk az üreget, mintha a forgó agyag belsejét óvatosan széthúznánk, és máris kirajzolódik a leendő tál öble. A tempó itt a kulcs: aki kapkod, annak a fala egyenetlen lesz, aki viszont engedi, hogy a korong forgása végezze a munka javát, az meglepően gyorsan eljut az első használható formáig.
A fal felhúzása és a forma megszületése
A felhúzás az a fázis, amikor a tál tálból edénnyé válik, és egyúttal ez az, ahol a legtöbb anyag a szemétbe — pontosabban a visszanedvesíthető vödörbe — kerül. A lényeg, hogy az egyik kéz ujját kívülről, a másikét belülről, egymással szemben helyezzük a falhoz, és lassan, egyenletesen felfelé csúsztatjuk őket, miközben a fal a két ujj között elvékonyodik és magasodik. Fontos a sok víz, hogy a kéz ne ragadjon, de nem annyi, hogy az agyag „elázzon” és elveszítse a tartását — ez az egyensúly az, amit csak a tenyér tanul meg, magyarázattal nem lehet átadni. Egy tál esetében nem kell magas falat húzni, két-három felhúzás bőven elég, és inkább az öböl ívére, a perem egyenletességére érdemes figyelni. Aki egyszer megérezte, ahogy a fal engedelmesen emelkedik az ujjai között, az megérti, miért válik valaki szenvedélyes fazekassá egyetlen délután alatt.
Amikor a forma megvan, a peremet egy nedves bőrdarabbal vagy szivaccsal simítjuk el, hogy ne maradjon éles, repedésre hajlamos él, majd egy dróttal a korong és a tál alá nyúlva levágjuk a darabot az alapról. Ez utóbbi mozdulat is külön kis dráma: ha nem elég vizes a korong felülete, vagy ferdén húzzuk a drótot, a frissen formált tál deformálódhat a leemeléskor. A levágott tál ezután lassú, egyenletes száradásra kerül, lehetőleg fóliával lazán letakarva, hogy ne a teteje száradjon meg előbb, mint az alja, mert az feszültséget és repedést okoz. Ez a száradás napokig, akár egy-két hétig is eltarthat, és csak az úgynevezett „bőrkemény” állapotban, amikor az agyag már szilárd, de még hűvös és nedves tapintású, lehet a feneket korongon megtisztítani, talpgyűrűt esztergálni rá.
Az első égetéstől a kész tálig
A megszáradt, úgynevezett nyers vagy „zöld” tál még rendkívül törékeny, és először egy alacsonyabb hőfokú nyerségetésen, a biszkvitégetésen esik át, amely jellemzően 900–1000 Celsius-fok körül zajlik a műhely kemencéjében. Ez az égetés teszi az agyagot szilárddá és porózussá, hogy a mázat felvegye, de még nem üvegesíti meg a felületet — a tál ekkor matt, kicsit krétás tapintású, és végre kézbe lehet venni anélkül, hogy attól félnénk, szétporlik. A mázazás külön öröm és külön tudomány: a kezdő kurzusokon általában kész, bekevert mázakból lehet választani, amelyeket mártással, ecsettel vagy szórással visznek fel, és a végeredmény színe gyakran egészen más, mint amilyennek a nyers máz látszik. A második, magasabb hőfokú mázégetés, ami samottos agyagnál sokszor 1200–1240 fok körül történik, olvasztja üveggé a mázat, és ez adja a tálnak a végső, vízálló, csillogó felületét.
Mire az ember másodszor is kinyitja a kemence ajtaját, és kezébe veszi a kész, mázas tálat, már egészen máshogy néz a kiindulási szürke agyaggombócra. Az első darab szinte sosem tökéletes: a fal valahol vastagabb, a perem kicsit hullámzik, a máz egy helyen összefutott — és pontosan ezek az apró szabálytalanságok teszik élővé, kézzel készítetté, megkülönböztethetővé minden gyári tányértól. A magyar műhelyek többségében szívesen látják vissza a kezdőt: sokan bérelnek korongidőt alkalmanként néhány ezer forintért, vagy beiratkoznak egy folytató kurzusra, ahol már magasabb formákkal, kancsóval, bögrével kísérleteznek. És bár az a legelső, billegő gomba a korong közepén sokáig kísért, idővel épp az lesz a legkedvesebb emlék: a pillanat, amikor az agyag először nem engedelmeskedett, és mégis ottmaradtunk fölötte, hogy megtanuljuk a nyelvét.
