A műhely félhomályában, valahol a Nagykunságon, egy hetvenes éveiben járó férfi a falba vert vaskampóhoz erősíti a kender szálait, majd hátrálni kezd. Csigolyás kerekét pörgeti egy fiú, a szálak sodródnak, feszülnek, a férfi pedig lassan, egyenletes léptekkel távolodik, kezében a fát, ami a három ágat egyenletesen összefogja. Húsz méter, harminc méter, a kötél centiről centire kel életre a poros padló fölött. „Ezt nem lehet sietve csinálni” – mondja, és nem néz fel. A kötélverés évszázadok óta ugyanígy zajlik, csak épp egyre kevesebb kéz végzi.
Az eltűnő mesterségek nyomában járva az ember hamar rájön, hogy nem múzeumi tárgyakról beszélünk, hanem élő, lélegző emberekről, akik közül néhányan még mindig minden reggel kinyitják a műhelyt. Csak épp egyre kevesebben, és egyre idősebben. Az alábbi körkép négy olyan szakmába enged bepillantást, amelyek valaha minden faluban jelen voltak, ma viszont országosan néhány tucat, olykor csak néhány tényleges művelőjük maradt.
A kötél, amit nem lehet sietve csinálni
A kötélverő – vagy ahogy a régiek mondták, a köteles vagy kötélgyártó – kenderből, lenből, ma már gyakran szizálból fonja a hajókötéltől a marhakötőfékig minden méretű kötelet. A munka lényege a sodrás: a növényi rostokból először fonalat, abból ágat, az ágakból pedig a kész kötelet csavarják, mindig az előzővel ellentétes irányban, mert csak így marad feszes és nem bomlik vissza. Ehhez hosszú, egyenes pályára van szükség, ezért a régi kötélverő műhelyek harminc-ötven méter hosszúak voltak, gyakran fedett, nyitott oldalú szín alatt. A mester néha több kilométert is megtett egyetlen nap alatt, oda-vissza járva a pálya mentén. Magyarországon ma talán ha fél tucat ember tudja és gyakorolja még hagyományos módon ezt a mesterséget, többségük népi iparművész minősítéssel, vásározó életformában.
Megélni belőle önmagában szinte lehetetlen. A piacot évtizedekkel ezelőtt elvitte a műanyag, a gépi sodrású polipropilén kötél, ami töredékébe kerül a kézi munkának és nem rohad el az esőben. Aki ma kötelet ver, az jellemzően a néprajzi rendezvényekből, kézművesvásárokból, lovasbemutatókhoz készített díszes kötőfékekből és bemutatótartásból él. Egy hagyományőrző lovasnak a kender kötőfék nem nosztalgia, hanem szükséglet, mert a lóbőrt nem dörzsöli fel úgy, mint a szintetikus. Az utánpótlás gyakorlatilag a családon belül dől el: ha a gyerek belenő, marad a szakma, ha nem, a kampó a falon árván marad.
Hordó, dézsa, és a fa, ami lélegzik
A kádár abroncsozott faedényeket – hordót, kádat, dézsát, csöbröt, sajtárt – készít, jellemzően tölgyfából, anélkül, hogy egyetlen szöget vagy ragasztót használna. Az egész szerkezetet a pontosan kifaragott dongák illeszkedése és a rájuk hajtott vas vagy fűzfa abroncs tartja össze; ha jól van megcsinálva, a fa megdagad a nedvességtől, és tökéletesen zár. A bognár ezzel szemben a kerekes járművek fa alkatrészeit – főleg a küllős kocsikerekeket, tengelyeket, szekéroldalakat – készítette, és a két mesterséget gyakran egy kalap alá veszik, holott más a fogásuk. A kádárságot ma elsősorban a borvidékek tartják életben, hiszen a minőségi vörösbor érleléséhez sokan ragaszkodnak a tölgyfa hordóhoz, amit a műanyag tartály vagy a tölgychips egyszerűen nem tud pótolni. Egy jó, kétszáz literes barrique hordó ára több százezer forint, és van rá fizetőképes kereslet.
Itt érdekes kettősség alakult ki. A klasszikus, falusi kádár, aki dézsát és savanyítóhordót csinált a háztartásoknak, gyakorlatilag kihalt, mert a háztartások rég átálltak a műanyagra és a rozsdamentes acélra. A borászati kádár viszont egészen más helyzetben van: a tokaji, egri, villányi és szekszárdi borvidékek körül akadnak még működő, sőt prosperáló kádárműhelyek, némelyik már gépesített üzem, amely tucatnyi embert foglalkoztat. Az igazi, kézi dongafaragást viszont itt is alig páran viszik tovább. A bognárság ennél is súlyosabb helyzetben van, hiszen a lovas kocsi mint közlekedési eszköz eltűnt; aki ma küllős kereket farag, az szinte kizárólag hagyományőrzőknek, fogathajtóknak és skanzeneknek dolgozik, és országosan jó, ha akad belőlük egy-két tucat.
Tűz, vas, és egy ló, ami nem áll nyugton
A patkolókovács reggel hat körül már úton van, mert a lovak ott vannak, ahol vannak: istállókban, lovardákban, tanyákon szétszórva. A kocsijában hordozható kovácstűzhely, üllő, reszelők, patkók tucatnyi mérete és a patavágó kések. A munka két részből áll: előbb a pata gondozása – a túlnőtt szaru levágása, a faragás, az egyensúly beállítása –, majd a patkó felillesztése, gyakran melegen, amikor a forró vasat a patára nyomja, és a műhelyt megtölti a perzselt szaru jellegzetes, savanyú füstje. Egy ló négy lábának ellátása nagyjából egy órát vesz igénybe, és hat-nyolc hetente meg kell ismételni, mert a pata folyamatosan nő, akár az emberi köröm. Ez az a régi mesterség, amely furcsa módon nem haldoklik, hanem éppenséggel keresett.
A magyarázat egyszerű: a lóállomány a sportlovaglás, a díjugratás, a fogathajtás és a hobbitartás révén stabil, sőt egyes szegmensekben növekszik, és minden patás állatnak rendszeres lábápolásra van szüksége. Magyarországon ma több száz aktív patkolókovács dolgozik, és a szakma intézményesült: akkreditált tanfolyamokon, vizsgával lehet képesítést szerezni, a fiatalok pedig jönnek, mert jól meg lehet élni belőle. Egy bejáratott patkolókovács a fuvarral és az anyaggal együtt egyetlen lóért tízezer forint körüli, olykor a fölötti összeget kér, és napi négy-öt lovat is ellát. A munka kemény, görnyedt testtartásban, rúgós állatok között zajlik, derékfájás és sérülések kísérik, de a kereslet biztos. Itt tehát nem az utánpótlás a probléma, hanem a fizikai teher, ami miatt sokan negyvenes éveik végére kénytelenek visszavenni a tempóból.
A köszörűs, aki valaha minden utcát végigjárt
A köszörűs egykor a városi hangkulissza része volt: kerekes, lábhajtós állványát tolva járta az utcákat, és kiabálva hirdette, hogy hozzák a kést, az ollót, a borotvát, a kaszát, amit a forgó kőhöz tartva éles sercegéssel, szikrázva tett ismét használhatóvá. A vándorköszörűs alakja ma már gyakorlatilag a múzeumé és a régi fényképeké, de a mesterség nem tűnt el teljesen, csak átalakult. A klasszikus szabadkézi köszörülés, amely az anyag és a szög ráérzéséről szólt, helyenként még él, főleg ott, ahol mesterszakácsok drága japán késeit, fodrászok ollóit vagy vágóhídi szerszámokat élesítenek. Az ilyen szakember ma jellemzően fix műhelyben dolgozik, vagy éttermeket és üzemeket jár körbe, és a precíziós munkáért tisztes árat kér. Az alkalmi, olcsó köszörülést viszont régen elvitte az eldobható kultúra: a tompa kést sokan inkább kidobják, mintsem megélesíttetik.
Aki ma ezt a négy mesterséget végigjárja, annak a kép nem egyértelműen lehangoló, inkább kétarcú. Van, amit a műanyag, a gépesítés és az eldobható kultúra majdnem teljesen kiszorított – a kötélverés és a falusi kádárság ide tartozik –, és van, amit éppen az életmódváltás tart életben, mint a borászati hordókészítést vagy a patkolást. A közös bennük az, hogy a megmaradás kulcsa szinte mindig a réspiac: a hagyományőrzők, a borászok, a sportlovasok és a minőségre adó vásárlók fizetnek azért, amit a tömegtermelés nem tud nyújtani. A különbség pusztán annyi, hogy hányan vannak ezek a vásárlók, és mennyit hajlandóak fizetni.
Hol találni rájuk, és meddig még
A kérdés, hogy hol akadunk rájuk, ma már nem az utcán, hanem a célzott helyeken dől el. A kötélverőt és a hagyományos kádárt leginkább a nagyobb kézművesvásárokon, a Mesterségek Ünnepén a budai Várban, népi iparművészeti rendezvényeken és skanzenekben látni munka közben, sokszor élő bemutatóval. A borászati kádárt a borvidékek mentén, Tokaj, Eger, Villány és Szekszárd környékén érdemes keresni, ahol némelyik műhely már több generáció óta működik. A patkolókovácshoz a legegyszerűbb eljutni: bármelyik lovarda vagy lovasklub meg tudja adni a környékükön dolgozó szakember elérhetőségét, és a szakmának saját szövetsége, tanfolyami rendszere is van. A köszörűst pedig ma már jellemzően interneten, késes és szerszámos szakboltokon keresztül találja meg az ember.
Hogy meddig maradnak velünk, az kevésbé a nosztalgián, sokkal inkább a kőkemény gazdaságon múlik. Ahol a kézi munkának van olyan minőségi többlete, amiért fizetnek – egy lélegző tölgyhordó, egy biztonságosan patkolt versenyló, egy borotvaéles japán kés –, ott a szakma túléli, sőt fiatalokat is vonz. Ahol viszont a funkciót egy az egyben pótolja egy olcsóbb ipari termék, ott a mester kihal a kampójával együtt, és a tudás vele megy. A skanzenek, a népi iparművészeti minősítés és az alkalmi bemutatók sokat tesznek a fennmaradásért, de egy mesterséget hosszú távon nem a megőrzés szándéka, hanem a fizető vevő tart életben. A nagykunsági kötélverő ezt pontosan tudja, ezért nem is panaszkodik: csak pörgeti a kereket, és hátrál tovább a poros pálya végéig.
