A Hargita megyei Székelykeresztúr kis erdélyi városa azzal írta be magát a magyar irodalmi emlékezetbe, hogy a hagyomány szerint itt töltötte Petőfi Sándor élete utolsó estéjét. A költő Bem József táborából érkezve 1849. július 30-án tartózkodott a városban, majd másnap, július 31-én indult Fehéregyháza felé, ahol a csatában eltűnt. A magyarországi olvasó számára ez a hely így vált zarándokponttá: nem nagy történelmi események színtere, hanem egy költői életút végállomása, amelyet a helyi közösség kegyelete emelt legendává.
A cikk azokat a helyszíneket idézi fel, amelyek a hagyomány szempontjából kulcsfontosságúak. A vacsora a Gyárfás-kúriában zajlott, ahol a kúria bérlője, Varga Zsigmond és fia látta vendégül a társaságot; ifjabb Varga Zsigmond 1899-es visszaemlékezése szerint a vacsora után a kertbe vonultak, és a kúria udvarán álló körtefa alatt énekeltek a csillagos nyári estén. A fa a kultusz egyik jelképévé vált. Az éjszaka a piactéri Szakál János-féle vendéglőben folytatódott, amely akkoriban a város legelőkelőbb fogadója volt.
A szervezett emlékápolás a 20. század elején indult. A Keresztúri Székely Társaság 1902-ben még élő szemtanúk kihallgatásával dokumentálta az estét; legalább nyolc vallomás maradt fenn, köztük Duka Jánosné Nagy Juliannáé és Sipos Sándoré. Ugyanebben az évben Bálint Dániel temetkezési vállalkozó a timafalvi temetőben felállította az úgynevezett legendai sírt, amelyhez a hagyomány egy rejtőző sebesült tiszt történetét kapcsolta. Az 1941-es exhumálás és antropológiai vizsgálat azonban kiderítette, hogy a maradványok egy idős emberéi, így a sír hitelessége megdőlt.
A kultusz tárgyi emlékei tovább gyarapodtak: 1928-ban emléktáblával jelölték meg a Gyárfás-kúriát, 1973-ban Márkos András bronzszobrát avatták fel a főtéren, 1992-ben mellszobor került az iskolához, 1997-ben pedig Petőfi és Bem közös szobra a kúriába. A cikk végül pragmatikusan zár: nem a sírok és emlékek tárgyi hitelességét mérlegeli, hanem azt hangsúlyozza, hogy a város feladata a hagyaték gondozása. Petőfi a helyiek szerint utcák, terek és iskolák nevében, a legendát körüllengő mesékben él tovább, megőrizve a nemzeti emlékezet egy darabját.
(Forrás: Művelődés)
