Balázsi Ágnes tanulmánya azt a kérdést járja körül, hogyan változott meg az ember és a természet viszonya az elmúlt száz évben két erdélyi kultúrtáj, Aranyosszék és Erdővidék példáján. A vizsgálat a globális ökológiai válság és a fenntarthatóság tágabb összefüggéseibe ágyazza a helyi tapasztalatokat: a kultúrtáj olyan ember formálta táj, amelynek megőrzése egyszerre ökológiai, társadalmi és gazdasági kérdés. A kutatás módszertani alapját 2017-ben készült 41 interjú adja, amelyeket a helyi közösség tagjaival, gazdálkodókkal, erdészekkel és döntéshozókkal vettek fel, hogy felderítsék a táj és az ember-természet kapcsolat átalakulását.
A szerző a tudományos szakirodalom alapján az ember és a természet kapcsolatának öt típusát különbözteti meg: az anyagit, amely az erőforrások használatát jelenti; a tapasztalatit, vagyis a közvetlen érintkezést; a gondolatit, azaz a tájhoz kötődő tudásformákat; az érzelmit, amely az érzések tárháza; végül a filozófiait, amely a világnézethez és az értékrendhez kapcsolódik. Ezeken a típusokon keresztül válik árnyaltan leírhatóvá, mi gyengül és mi marad erős a vidéki közösségek és környezetük viszonyában.
A jelenlegi helyzetet a tanulmány négy kormányzási korszak hatásával magyarázza. Az 1947 előtti időszakot a világháborúk és az agrárreformok formálták. A szocializmus évtizedei (1947-1989) az erőforrások kiaknázását hozták, és megszüntették az önellátást. Az 1990 és 2007 közötti, az európai uniós csatlakozást előkészítő szakaszban a tájhasználat kapitalizálódott, majd 2007 után az uniós integrációval az intenzív termelés erősödött fel. Magyarországi olvasónak érdemes tudni, hogy Románia 2007-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, és ez a folyamat alapvetően alakította át az erdélyi vidék gazdálkodását.
Az interjúk tanúsága szerint mindkét térségben felgyorsult a hagyományos tájhasználat átalakulása. Az érzelmi kötődés erős maradt, jórészt a gyermekkori élmények révén, ám az anyagi és a tapasztalati kapcsolat a fogyasztói szokások és az urbanizáció miatt gyengült. Negatív tendencia, hogy a fiatalok egyre kevesebb időt töltenek a természetben, a hagyományos tudás átadása akadozik, és a közösségi összetartás is csökken. A szerző megoldásként a helyi döntéshozás erősítését, a szektorális helyett integrált tájgazdálkodást, a fiatalok környezettudatos oktatását, valamint a kormányzati és civil szervezetek együttműködését javasolja.
(Forrás: Művelődés)
