A budapesti Kispesten fekvő Wekerle-telep a magyar várostörténet egyik különleges fejezete: az ipari korszak budapesti lakásínségére adott humánus, ugyanakkor takarékos válaszként jött létre. Az alapításáról szóló törvényt Ferenc József 1908 júniusában írta alá, az építkezések pedig 1909-ben indultak meg, a nyugat-európai kertvárosok mintájára. A telep névadója Wekerle Sándor miniszterelnök, aki munkáslakótelepként képzelte el a fejlesztést a túlzsúfolt fővárosban élő dolgozók számára.
A telephez sokak fejében elválaszthatatlanul kapcsolódik Kós Károly neve, a köztudatban gyakran úgy él, mintha az egész települést ő tervezte volna. A valóságban Kós 1912-ben mindössze két házat és a központi tér – a Fő tér – köré épült kapukat tervezte. Annál fontosabb volt azonban a koncepciója: a teret közösségi találkozóhelynek, afféle agorának szánta. Az egységes utcakép érdekében előírta a tetők és az ereszek magasságát, így a változatos építészeti megoldások mellett is megőrződött a látvány harmóniája.
Kós szellemi öröksége ma is elevenen él a telepen. A központi tér immár az ő nevét viseli, itt rendezik a telep ünnepeit és fontos eseményeit, közepén Péterfy László szobrászművész alkotása áll. Az építész nevelési eszméit a Kós Károly Általános Iskola testesíti meg, amely a tanulók egyéni tehetségéhez igazítja a fejlesztést – tükrözve Kós meggyőződését az ember és a közösség kapcsolatáról.
A telep igazi értéke azonban nem az épített emlékekben, hanem a lakók közösségi elkötelezettségében rejlik. A csekély önkormányzati támogatás ellenére 400–500 önkéntes szervezi a közösségi életet, számos évi ünneppel: hagyományos téli mulatságokkal, környezetvédelmi kezdeményezésekkel, kulturális eseményekkel és megemlékezésekkel. Mindez Kós Károly hitvallását követi, amely szerint az ember kötelessége népét szolgálni. Az építész öröksége így túlmutat a köveken: a közös jólétért és a közösségközpontú életért vállalt mindennapi felelősségben él tovább.
(Forrás: Művelődés)
