A magyarországi műemlékvédelem és városvédő mozgalom egyik legismertebb alakja Ráday Mihály, akinek nevét a hazai televíziónézők generációi kötik össze az épített örökség megmentéséért folytatott küzdelemmel. Az 1942-ben Budapesten, művészcsaládban született Ráday operatőrként és rendezőként dolgozott a Magyar Televíziónál, ahol olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Csontváry (1975) vagy a Bánk bán (1987). Igazi életművét azonban az 1980-ban indított Unokáink sem fogják látni című műsorral teremtette meg, amely havonta mintegy kétmillió nézőhöz juttatta el a veszélyeztetett emlékek, pusztuló épületek és környezeti értékek ügyét. A sorozat a maga nemében egyedülálló volt egész Európában.
Munkásságát számos elismerés kísérte: Kossuth-díjat kapott 1996-ban, az Europa Nostra emlékérmét pedig már 1988-ban. A televíziós szerep mellett közéleti szerepet is vállalt: társalapítója volt a Budapesti Városvédő Egyesületnek (1983) és a Hungaria Nostrának (1986), 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, hosszú éveken át pedig fővárosi önkormányzati testületi tag volt. Tevékenysége a rendszerváltás után túllépett az országhatáron, és egyre szorosabb kapcsolat fűzte a partiumi Nagyváradhoz (Oradea), a magyar kultúrtörténet egyik fontos erdélyi városához.
Ráday a kilencvenes évektől kezdve sajátjának tekintette és megszerette Nagyváradot. Itteni munkái közül kiemelkedik a Katona Tamással közösen készített, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyeit bemutató összeállítás, valamint a 2004-es, kétrészes A tegnap városa, amely a város és Ady Endre örökségét tárta a nézők elé. 2009-ben televíziós sorozata a nagyváradi zsidó temetőket állította a középpontba, országos közönség elé tárva a város épített és szellemi örökségét, egyúttal ösztönözve a helyi értékmentő törekvéseket is.
Épp ezt a kölcsönös elkötelezettséget ismerte el a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület, amikor 2018. augusztus 31-én Érsemjénben Fényes Elek-díjjal tüntette ki Ráday Mihályt. A díjátadón elhangzott méltatásban Péter I. Zoltán nagyváradi helytörténész úgy fogalmazott, hogy Ráday mind mélyebben megismerte a várost, amelyet szeretett és a magáénak vallott, a helyiek pedig befogadták és szívükbe zárták. Az elismerés így nemcsak egy gazdag életmű, hanem egy igazi, viszonzott kötődés előtt is tisztelgett.
(Forrás: Művelődés)
