A magyar zenetörténet egyik leglátványosabb, mégis méltatlanul kevéssé ismert pályáját Reményi Ede (eredeti nevén Hoffmann Ede) futotta be. A hegedűvirtuóz 195 éve, egy nyolcgyermekes miskolci családban született, apja, Hoffman Henrik aranyműves, anyja Vidov Katalin volt. Tanulmányait szülővárosában kezdte, kilencévesen az egri ciszterciták gimnáziumába került, zenei képzését pedig 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban, a bécsi hegedűiskola alapítójánál, Böhm Józsefnél végezte, Pyrker egri érsek támogatásával.
Bécsből hazatérve a húszéves Reményi részt vett az 1848–49-es szabadságharcban: Görgei Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűse lett. A bukás után emigrációba kényszerült, és Konstantinápolyon, Párizson, Londonon át jutott el Amerikába. Képzett művészként visszatérve gyorsan páratlan karriert épített: 1852–53-ban koncertútjaira magával vitte a fiatal Brahmsot (akinek később a Magyar táncok két dallamát is ő adta át), 1853-ban csatlakozott Liszt Ferenc weimari társaságához, 1854-ben pedig Londonban Viktória királynő udvari virtuóz címmel tüntette ki. 1855-ben ismét Amerikába ment, ahonnan 1860-ban amnesztiával tért haza.
Hazatérése után másfél évtizedig a magyar zenei élet központi alakja volt. 1870-ben a Nemzeti Színház első hegedűsének szerződtette báró Orczy István, ám hamarosan lemondott. Maradandó érdeme, hogy koncertkörutat szervezett a Petőfi-szobor javára, és az így összegyűlt 67 000 forintot a Petőfi- és a Széchenyi-szoboralapnak adományozta. 1872-ben Pesten vette feleségül Fáy Gizellát; az esküvői tanúk között ott volt Liszt Ferenc is.
1878 őszén végleg az Egyesült Államokban telepedett le, ahol a New York-i Filharmonikusokkal és a Fehér Házban, Rutherford B. Hayes elnök vendégeként is játszott. Fáradhatatlanul utazott: 1886 és 1890 között Japánban, Kínában, Tasmániában, Új-Zélandon, Ceylonban, Madagaszkáron és Dél-Afrikában is fellépett. Saját Stradivariján játszó művészként a halál is hangszer mellett érte: 1898. május 15-én egy San Franciscó-i koncertjén, hegedülés közben hunyt el. Kortársai briliáns technikája mellett szenvedélyességét emelték ki, művészi alakját pedig az üstököshöz hasonlították, amely hol felbukkan, hol eltűnik a nemzetközi színtéren.
(Forrás: Művelődés)
