A Tisza-parti ártéren, valamikor januárban, amikor a víz visszahúzódott a fagyos földről, egy idős férfi metszőollóval a kezében hajol a vesszők fölé. A keze tövéből, egy-egy mozdulattal csípi le a vékony, vörösesbarna hajtásokat, mindig ugyanazon a ponton, közvetlenül a tő fölött, hogy tavasszal újra kihajthasson. A levegő hideg, az ujjai elgémberednek, de éppen ezt a pillanatot várta egész évben. A vessző most a legjobb: a nedvkeringés leállt, a háncs feszesen tapad a fára, és a hajlékony szál nem törik, hanem enged. Innen indul az út, amelynek a végén egy kosár áll majd valakinek a konyhaasztalán.
A vágás ideje és helye
A fűzfavessző betakarítása szigorúan a téli hónapokra esik, jellemzően novembertől februárig, amikor a növény nyugalmi állapotban van és lehullott a levele. Ilyenkor a vesszőben kevés a nedv, ezért a vágás nem sebzi meg úgy a tövet, és a betakarított anyag is jobban eltartható. A fonók a legjobb alapanyagot az ártéri fűzesekben és a tudatosan telepített vesszőültetvényeken találják meg, ahol évről évre ugyanazokat a töveket sarjaztatják. A Tisza és a Bodrog mente, a Hortobágy környéke, valamint a Dunántúl egyes vizes élőhelyei hagyományosan a magyar kosárfonás nyersanyagbázisai voltak. Egy jó tő évtizedekig terem, és minden tél után friss, egyenes hajtásokat ad, amelyeket a fonó hossz és vastagság szerint válogat szét még a helyszínen.
A vágás után a vesszőt kévékbe kötik és állni hagyják, mert a frissen levágott anyaggal nem lehet azonnal dolgozni. A mester már a parton eldönti, melyik szál lesz alkalmas a kosár fenekéhez, melyik az oldalfalhoz, és melyik a vastagabb borda a vázhoz. A vékonyabb, hajlékonyabb vesszők a finom fonáshoz kellenek, míg a vastagabbak adják a szerkezeti merevséget. Ez a válogatás a mesterség egyik legkevésbé látványos, mégis legfontosabb mozzanata, mert egy rosszul kiválasztott szál a fonás közben elreped. A nyersanyag minősége a kész kosár élettartamát is meghatározza, ezért a tapasztalt fonó nem siet a parton.
A vessző maga sem egyféle: a fonók megkülönböztetik a fajtákat aszerint, hogy mire valók. A kosárfűz, a mandulalevelű fűz és a hamvas fűz mind más-más hajlékonyságú és színű szálat ad, a telepített ültetvényeken pedig olykor nemesített, célzottan kosárfonásra szelektált klónokat termesztenek. Egy hektárnyi vesszős jó esztendőben több tonna nyersanyagot is hozhat, a szálak hossza pedig a fél métertől a két-három méteres ostorvesszőkig terjed, attól függően, milyen sűrűn vágták vissza a tövet. A fonó a hosszúság szerint csoportosít: a rövidebb szálak a kis tárolóedényekhez, a leghosszabbak a nagy, füles piaci kosarakhoz kellenek. Ez a fajtaismeret nemzedékről nemzedékre öröklődött, és a tapasztalt szem egyetlen pillantással felméri, mit ér egy kéve.
Áztatás és hántolás
A betakarított vessző kétféle utat járhat be: vagy zöld, hántolatlan állapotban dolgozzák fel, vagy lehántolják róla a kérget. A hántoláshoz a vesszőt tavasszal, a nedvkeringés újraindulásakor szokták előkészíteni, mert ilyenkor a háncs magától leválik a fáról. Ha az anyag már megszáradt, akkor előbb áztatni kell, és ez az áztatás a kosárfonás egyik kulcslépése. A száraz vesszőt hideg vízbe fektetik, sokszor egy hosszú betonteknőbe vagy a folyóba, és napokig, vastagságtól függően akár egy-két hétig ott tartják. A víz visszaadja a szál hajlékonyságát, és csak az így megpuhított vessző bírja ki a fonás éles hajlatait törés nélkül.
Az áztatás ideje pontos arányokat követ, amelyeket a mesterek tapasztalatból ismernek: egy ujjnyi vastag száraz vesszőre nagyjából annyi nap áztatás jut, ahány milliméter az átmérője, így a vékony szál három-négy nap alatt megpuhul, a vastagabb borda viszont tíz napnál is tovább ázik. A vizet nyáron cserélni kell, mert a meleg teknőben hamar megposhad, és a poshadt víz foltot hagy a fehér vesszőn. Áztatás után a szálat még néhány órára nedves zsákba vagy ponyva alá teszik, hogy a víz egyenletesen járja át, és ezt a fonók szikkasztásnak vagy lágyításnak nevezik. Csak ezután válik a vessző igazán engedelmessé, amikor a felülete már szikkad, de a belseje még tele van nedvességgel. A jó időzítés évek alatt rögzül a kézben, és nincs az a táblázat, amely a tapasztalatot pótolná.
A hántolás külön szerszámot kíván: a hasítóvasat vagy hántolóvillát, amelyen áthúzva a vesszőt lejön róla a kéreg. A lehántolt, fehér vessző elegánsabb, világosabb felületű kosarat ad, és kevésbé fogékony a penészre, ezért a piacra szánt finomabb darabokhoz ezt használják. A hántolatlan, barnás vessző viszont rusztikusabb, és a gazdasági kosaraknál, krumpliszedő és terménytároló edényeknél bevett. Az áztatás után a vesszőt nem lehet sokáig tárolni, mert megpenészedik, ezért a fonó mindig csak annyit puhít be, amennyit néhány nap alatt fel is dolgoz. A megfelelő nedvességtartalom eltalálása tapasztalat kérdése: a túl száraz szál törik, a túl nedves pedig megnyúlik és később összeesik a kosár.
A fonás technikái: fenék, oldalfal, perem
Egy kosár mindig a fenéknél kezdődik, és ez a rész dönti el, hogy az egész darab szabályos lesz-e. A fonó keresztbe fektet néhány vastagabb vesszőt, ezek lesznek a küllők, majd vékonyabb szálakkal körbefonja a középpontot, fokozatosan szétnyitva a küllőket, mint egy kerék agyát. A fenék lehet kerek, ovális vagy szögletes, és ettől függ, hogy a kész kosár milyen formát vesz fel. Amikor a fenék elérte a kívánt átmérőt, a fonó felállítja a küllőket: ezek a felfelé hajlított bordák adják az oldalfal vázát. Ettől a ponttól kezdve a kosár háromdimenzióssá válik, és a mester a térben dolgozik tovább.
Az oldalfal fonásának több technikája ismert, és a magyar hagyományban a legelterjedtebb a sávolyfonás és a páros vagy hármas zsinórfonás. A sávolyfonásnál egyetlen szál halad át a bordák előtt és mögött váltakozva, míg a zsinórfonásnál két vagy három vessző egymást keresztezve fut körbe, ami sokkal erősebb, feszesebb falat ad. A fonó folyamatosan tömöríti az anyagot lefelé egy ütőfával, hogy ne maradjon rés a sorok között, mert a laza fonás idővel megereszkedik. A jó oldalfal egyenletesen sűrű, és a kosár oldalra nyomva sem deformálódik. A magasság és a forma itt áll össze végleg, és innen már csak a lezárás van hátra.
A szerszámkészlet, amellyel mindez készül, meglepően szűkös, és éppen ez a mesterség egyik szépsége. A metszőollón és az ütőfán kívül a fonónak árra van szüksége, amellyel rést nyit a sűrű fonatban, hogy egy új szálat befűzhessen, valamint egy éles bicskára és a hasítóvasra. A komolyabb műhelyekben akad fonóbak és csavarószerkezet is, de a klasszikus kosár jórészt két kéz és néhány egyszerű eszköz munkája, ahogyan évszázadokkal ezelőtt is volt. Egy alapszintű szerszámkészlet ma tízezer forint körül beszerezhető, és gyakorlatilag egy életen át kitart. A technológia tehát nem a műhelyben rejlik, hanem a fonó ujjaiban felhalmozott gyakorlatban.
A munka a peremmel zárul, amely egyszerre díszít és tart. A felálló bordavégeket a fonó egymás után lehajtja és behúzza a szomszédos szálak alá, így a perem önmagát zárja le, csomó és ragasztó nélkül. Ez a befejezés a kosár leginkább szemmel ellenőrizhető része, mert egy rosszul megkötött perem azonnal árulkodik a kontárságról. A fülek vagy a fogantyúk külön, vastagabb vesszőből kerülnek fel, gyakran csavart vagy fonott kivitelben, hogy a teherbírás megfelelő legyen. Amikor az utolsó szálvég is a helyére kerül, a kosár készen áll, és száradni hagyják.
Mennyi idő alatt készül el, és mibe kerül
Egy átlagos, közepes méretű kézikosár nettó munkaideje négy-hat óra körül van, ha a vessző már elő van készítve és beáztatva. Ebbe nincs benne a vágás, az áztatás napjai és a hántolás, csak a tényleges fonás, vagyis a teljes folyamat hetekig elhúzódik az első metszéstől a kész darabig. Egy nagyobb, füles piaci kosár vagy egy bonyolultabb formájú darab akár egy-két teljes napot is igénybe vehet. A gyakorlott mester gyorsabban dolgozik, de a kapkodás meglátszik a fonás minőségén, ezért a kézzel font kosár sosem lesz olcsó tömegtermék. Éppen ez a lassúság adja az értékét.
Az árak ennek megfelelően alakulnak: egy kisebb, egyszerű kézikosár jellemzően 6–12 ezer forint körül mozog a hazai vásárokon, míg egy nagyobb, igényesen fonott, füles darabért 15–30 ezer forintot is elkérnek. A különleges, egyedi rendelésre készült vagy különösen finom, hántolt vesszőből font kosarak ára felmehet 40–50 ezer forintig is. Aki a piacon az importból érkező, gépi vagy alacsony bérű országokban tömegben gyártott kosarak árához hasonlítja ezeket, könnyen drágának találja. A különbség azonban a tartósságban és a kézi munka minőségében rejlik, mert egy jól megfont magyar kosár évtizedekig használható. A vásárlók egy része ma már tudatosan ezért fizet többet.
Ha valaki a számokat órabérre bontja, gyorsan kiderül, miért nem lehet ezt a szakmát meggazdagodásra űzni. Egy hatórás munkával készült, tízezer forintért eladott kosárnál a tiszta haszon óránként alig ezer-kétezer forint, és ebből még le kell vonni az alapanyag, az áztatás vízdíja és a vásári helypénz költségét. Egy hétvégi vásáron a fonó jó esetben tíz-tizenöt darabot ad el, ami szép forgalomnak számít, de a kiállítási díjak és az utazás után ritkán marad sok a zsebben. Sok mester ezért inkább megrendelésre és kis tételben dolgozik, kerülve a tömegpiac árversenyét. A kézzel font kosár ára így nem a kapzsiság, hanem a benne álló idő egyenes következménye.
A mesterség mai helyzete és hol lehet tanulni
A kosárfonás Magyarországon egykor jól megélhetést adó, falvanként űzött kézművesség volt, mára azonban a kihalás szélére sodródott szakmák közé tartozik. A hagyományos fonóközpontok, mint a Szatmár és Bereg vidéki falvak vagy az alföldi vesszőtermő települések, a múlt században még tucatnyi mestert tartottak el, ma viszont sokszor csak egy-egy idős fonó őrzi a tudást. A gépesített tömegtermelés és az olcsó import alaposan visszaszorította a keresletet, és a fiatalok közül kevesen választják ezt a fáradságos, türelmet igénylő pályát. Ugyanakkor az utóbbi években a kézműves termékek és a fenntarthatóság iránti érdeklődés új lendületet adott a szakmának. A vásárlók egyre inkább keresik a tartós, természetes anyagból készült, helyi tárgyakat.
Tanulni ma elsősorban a megmaradt mesterek mellett, illetve szervezett tanfolyamokon lehet, és ezek egyre több helyen érhetők el. A Népművészeti Egyesületek Szövetsége és a megyei népművészeti egyesületek rendszeresen szerveznek kosárfonó workshopokat és hosszabb kurzusokat, ahol a résztvevők a vágástól a peremig végigjárhatják a folyamatot. Egy hétvégi bevezető tanfolyam ára jellemzően 15–30 ezer forint között mozog, az alapanyaggal együtt, és a végén a tanuló rendszerint hazaviheti az első saját kosarát. Több népi mesterséget oktató alkotóház és skanzen, így a szentendrei vagy a szennai szabadtéri múzeum is tart bemutatókat és gyakorlati foglalkozásokat. Aki komolyan elmélyedne benne, a Népi Iparművész minősítés felé is elindulhat, de ehhez évek gyakorlása és egy mester kitartó figyelme kell. A fűzfavessző útja a parttól az asztalig így nemcsak egy tárgy története, hanem egy lassan fogyatkozó, mégis újraéledő tudásé is.
