A műhely félhomályában a forgács szaga az első, ami megüt. Édeskés, gyantás illat, amely a luc fenyőből árad, és belekeveredik a lenolajos lakk csípősebb leheletébe. Egy kétablakos, alig húsz négyzetméteres helyiségben vagyunk, valahol egy budai bérház belső udvarára néző földszinten, ahol Kovács Tamás éppen egy frissen formázott hegedűtetőt tart a fény felé. Hunyorog, forgatja, a hüvelykujja körmével megkopogtatja a fa belsejét, mintha kérdezne tőle valamit. „Még vastag a felső bók környékén” – mondja inkább magának, mint nekem, aztán visszaül a gyalupadhoz, és a kis hüvelykgyaluval újabb papírvékony forgácsot von le róla.
Egy lassú szakma vonzása
Tamás nem hegedűkészítőnek készült, legalábbis nem eleinte. Asztalosinasként kezdte a kilencvenes évek végén, bútorokat csiszolt és fiókokat illesztett egy óbudai üzemben, amíg egy ismerőse el nem vitte egy hangszerkiállításra. „Ott láttam először, hogy valaki él ebből, hogy ez egyáltalán szakma” – emlékszik vissza. A fordulat azonban nem ment gyorsan: évekig csak esténként faragott otthon, könyvekből és külföldi videókból tanulva, mire 2006-ban felvették egy mestermellé tanulni. Magyarországon ugyanis nincs hagyományos iskolai képzés erre a mesterségre, a tudás máig kézről kézre, a műhely csendjében adódik tovább.
A cseh és olasz iskolák között őrlődött egy ideig, mert mindkettőnek megvan a maga logikája. A mesterénél, akinél négy évet húzott le, a klasszikus cremonai felépítést tanulta, vagyis azt, ahogyan Stradivari és Guarneri korában dolgoztak, belső formára építve, kézi szerszámokkal. „Az első hangszeremet szétszedettem vele háromszor – idézi fel nevetve. – Azt mondta, addig nem jó, amíg nem szégyellem magam miatta.” Ez a fajta tanulás könyörtelen, de Tamás szerint nincs más út: a fát csak az kezdi érteni, aki éveken át rontja el ugyanazt a mozdulatot.
A fa, amely zenél
Minden hangszer egy fadarab kiválasztásával kezdődik, és ez korántsem romantikus pillanat. Tamás a polcán sorakozó, ékesre hasított luc- és juharhasábokat mutatja, némelyik tíz-tizenöt éve szárad nála. A tetőhöz mindig lucfenyő kell, lehetőleg magashegyi, lassan nőtt fa, amelynek évgyűrűi sűrűn, milliméteres közökben futnak; ezt a fát a Kárpátok és az Alpok lejtőiről szerzi be, köbméterét több százezer forintért. A hát, a nyak és az oldalak juharból készülnek, mert az keményebb, és a hullámos rajzolatú, úgynevezett szálkás juhar nemcsak szép, hanem a hang fényét is megadja. Egy igazán jó minőségű, már beszáradt juharhasábért nem ritka a nyolcvan-százezer forintos ár sem.
A fa kiválasztásánál a kéz dönt, nem a szem. Tamás felvesz egy lucékét, az ujjbegyével végigsimítja, aztán a füléhez emeli, és megpöcköli a sarkát. „Ez cseng – mondja, és átnyújt egy másikat. – Ez tompa, ezt tüzelőnek hagyom.” A fa sűrűsége, a rostok egyenessége, a száradás mértéke mind számít, és egyetlen rejtett repedés vagy görcs tönkreteheti az egész munkát. Ezért szárít évekig, türelmesen, mert a frissen vágott fa még „dolgozik”, vetemedik, és a benne maradt nedvesség később megöli a hangot. Aki sietős fából épít, az becsapja a vevőjét, mondja, és ezt a mondatot nem először hallom tőle.
Faragás és íves felületek
A tető és a hát megformálása a leglátványosabb, egyben a leghosszabb szakasz. Tamás előbb durva gyaluval és vésővel kinagyolja az ívet, aztán egyre kisebb szerszámokkal közelít a végső formához, a hüvelykgyalu pengéje a vége felé már alig néhány század milliméternyit fog. A tető vastagsága a középső résznél két és fél, a szélek felé alig több mint két milliméter, és ezt a néhány tized millimétert érzéssel, nem műszerrel állítja be. Közben folyamatosan kopogtatja a fát, hallgatja a hangját, mert a deszka minden ponton másképp rezeg. „A hegedű belül szól, mielőtt összeraknám – mondja. – Ha a tető önmagában nem cseng jól, akkor kész hangszerként sem fog.”
A formázott tetőbe kerülnek az f-lyukak, azok a stílusos hasítékok, amelyek nemcsak díszek, hanem a hangzás szempontjából is kritikusak; egy milliméterrel arrébb vágva más lesz a hangszer karaktere. A hát közepén a juhar két tükörfél darabját illeszti össze, hogy a rajzolat szimmetrikus legyen, a sarkokat pedig apró, fekete-fehér berakással, az úgynevezett szegéllyel zárja le. Ez a vékony berakás megakadályozza, hogy a fa szélről berepedjen, ugyanakkor a mester kézjegye is: ahogy a sarkokban összefut, abból a hozzáértő ránézésre felismeri, ki csinálta. Tamás itt lassít le igazán, mert ez az a pont, ahol egy elcsúszott véső órák munkáját törölheti el.
A lakk türelme
Amikor a fehér, csupasz hegedű összeáll, a munka még közel sem ér véget, mert hátravan a lakkozás, amelyet Tamás szinte vallásos áhítattal emleget. A nyers fát először alapozza, hogy a póruson ne szívódjon be egyenetlenül a szín, majd rétegről rétegre viszi fel a lenolaj alapú lakkot, amelyet maga főz gyantából és olajból. Egy-egy réteg napokig, néha egy hétig is szárad, és összesen tizenöt-húsz réteg kerül a hangszerre, vagyis ez a szakasz önmagában másfél-két hónapot is elvehet. „A lakk nem festék – figyelmeztet. – Nem csak véd, hanem rezeg is. A rossz lakk megfojtja a hangot, a túl kemény pedig üvegessé teszi.”
A szín kérdése külön tudomány: a meleg, borostyánvörös árnyalatot természetes pigmentekből keveri, és réteget réteg után épít, hogy a fény mélyen üljön a felületben. Az utolsó simításnál a hangszert finoman politúrozza, amíg az olyan tapintású nem lesz, mint a selyem. Tamás megjegyzi, hogy sok mai vásárló a csillogó, tükörsima lakkot keresi, holott a régi olasz hangszerek pont a kicsit kopott, élő felületükkel szépek. „Egy hegedő nem akkor a legszebb, amikor új – mondja –, hanem ötven év múlva, amikor a játékos keze rákopott.”
Idő, ár és a vevők
Egy teljes, kézzel épített hegedűre Tamás a fakiválasztástól a felhangolt hangszerig nagyjából két-három hónap tényleges munkát számol, de mivel párhuzamosan több darabon dolgozik, és a lakk száradása nem siettethető, egy megrendelő fél évre is előre kell jelentkezzen. Az árak Magyarországon egy kézi munkával készült mesterhegedűért nyolcszázezer és kétmillió forint között mozognak, a fa minőségétől és a mester nevétől függően. Ez sok pénznek tűnhet, de ha valaki kiszámolja a több hónapnyi munkaórát és az alapanyag költségét, kiderül, hogy a mester órabére szerény. „Nem ettől leszek gazdag – legyint. – De legalább nem unatkozom.”
A vevők köre szűk, de elszánt. Akadnak közöttük zeneakadémiai hallgatók, akiknek a szüleik nagy áldozattal veszik meg az első komoly hangszert, hivatásos zenekari muzsikusok, akik egy életre választanak, és néha külföldi vásárlók is, akik a magyar lutéria hagyományát keresik. Sokan eljönnek, kipróbálnak öt-hat hangszert, vonóval csiholják ki belőlük a hangot, és olykor hónapokig nem tudnak dönteni. Tamás ezt megérti, hiszen egy hegedő kiválasztása olyan, mint egy házasság: a hang és a játékos között valamiféle kémia kell hogy szülessen, különben az üzlet nem ér semmit.
Javítás és új építés között
A megélhetés nagyobbik felét azonban nem az új hangszerek, hanem a javítás adja, és ezt Tamás nem szégyelli bevallani. A műhely sarkában repedt tetejű csellók, leszakadt nyakú brácsák és megvetemedett, padlásról előkerült vén hegedűk várnak sorukra, némelyik többet ér, mint amennyit a tulajdonosa sejt. Egy ragasztott repedés helyreállítása néhány tízezer forint, de egy komolyabb beavatkozás, mondjuk egy basszusgerenda cseréje vagy a tető leemelése, könnyen több százezerre rúg. „A javításból élek meg, az új építés a szerelem” – fogalmaz, és ebben a mondatban benne van az egész szakma kettőssége.
Mire elköszönök, a fény már ferdén esik be az ablakon, és a frissen formázott tető ott pihen a gyalupadon, körülötte a délelőtt forgácsa. Tamás visszaül, kézbe veszi a hüvelykgyalut, és újra a fény felé fordítja a fát. Nem siet sehová, mert tudja, hogy a hangszer akkor készül el, amikor elkészül, és nem egy nappal előbb. „Lehet, hogy ez a darab egy gyereket fog végigkísérni az életen – mondja, anélkül hogy felnézne. – Akkor meg miért rohannék vele?” A műhely ajtaja mögött elhal a forgács nesze, és a budai udvarra kiérve az ember egy pillanatra még hallani véli azt a halk koppanást, ahogy egy fadarab elárulja, hogy zenél-e benne valami.
