Van valami megnyugtató abban, ahogy a tű átbújik a bőrön, és a viaszos cérna halkan súrlódva követi. A bőrművesség azon ritka kézműves műfajok közé tartozik, amelyhez nem kell műhely, drága gép vagy évek tapasztalata: egy konyhaasztal, néhány alapszerszám és egy darab tisztességes marhabőr elég ahhoz, hogy az ember a hétvége végére egy saját kezűleg varrt kártyatartót tegyen a zsebébe. A kezdők leggyakrabban éppen egy ilyen kicsi, kétzsebes pénztárcával vágnak bele, mert minden fontos alaptechnika benne van, mégsem ijeszt el a méretével. Aki egyszer megérzi, hogyan feszül a nyergesöltés, és milyen selymes lesz a fényesített perem, az nehezen hagyja abba.
Miből dolgozzunk: a növényi cserzésű bőr
A kezdő bőrműves legfontosabb döntése az alapanyag, és itt érdemes mindjárt a növényi cserzésű marhabőrnél kikötni. Ez a faj tölgy- és más fakéregből nyert csersavval készül, nem krómsókkal, ezért keményebb, jobban tartja a formáját, és gyönyörűen patinásodik az évek alatt: a kezdetben világos, bőrszínű felület idővel mézszínűre, majd sötét borostyánra érik. Pénztárcához a másfél-két milliméteres vastagság a barátságos, mert elég merev a stabil zsebekhez, de a tű még átmegy rajta erőlködés nélkül. A bőrt négyzetdeciméterben árazzák, és a növényi cserzésű minőség Magyarországon nagyjából 120 és 250 forint közé esik deciméterenként, így egy egész táblát fölösleges venni; egy kártyatartóhoz bőven elég egy 15×20 centis darab, ami pár száz forintos tételt jelent. Sok bolt árul kifejezetten kezdőknek szánt levágott végeket vagy maradékzacskókat is, amelyekben vegyes méretű darabok vannak, és ezek tökéletesek a gyakorláshoz.
A vastagságot a szakmában nem milliméterben, hanem unciában is megadják, és a számokkal nem árt tisztában lenni a vásárlásnál: a 4-5 unciás bőr nagyjából a másfél-két milliméteres tartomány, ez a pénztárcák klasszikus sávja. Ennél vékonyabb, 2-3 unciás bőrt akkor választunk, ha a kártyazsebeket nem akarjuk túl vaskosra hizlalni, vastagabbat pedig övhöz vagy táskafenékhez. Érdemes a tábla tapintását is figyelni: a túl puha, szivacsos érzetű darab gyakran a has tájékáról való, lazább rostszerkezetű, és varrás közben hajlamos megnyúlni, míg a hát felőli, tömör részből vágott bőr feszesen tartja az élt. Egy jó eladó meg tudja mutatni, melyik rész honnan származik, és kezdőként nem szégyen megkérdezni, hogy melyik darabbal érdemes nekiállni.
A szerszámkészlet, ami nélkül nem megy
A jó hír, hogy a belépő szerszámkészlet meglepően olcsó, és évekig kitart. A legfontosabb darab a lyukasztó villa, idegen szóval pricking iron vagy stitching chisel: ez egy fogazott fémszerszám, amellyel egyenletes távolságra ütjük be a varrólyukakat a bőrbe. A fogtávolságot milliméterben adják meg, kezdőknek a 3 vagy 4 milliméteres osztás a legkönnyebb, és érdemes egy kétfogú és egy hat-nyolcfogú villát is venni, hogy a sarkokban és az egyenesekben is boldoguljunk. Egy tisztességes kínai gyártású villakészlet 3000 és 6000 forint között megvan, a prémium japán Kyoshin Elle vagy a francia stílusú szerszámok ennek a többszörösébe kerülnek, de a kezdéshez tényleg nem kellenek. Mellé kell még egy gumikalapács a villa beütéséhez, két tompa végű nyergesöltés-tű, egy éles bőrkés vagy sniccer a szabáshoz, és egy henger fapálca vagy üvegsima csontkés a perem fényesítéséhez.
A cérna külön fejezetet érdemel, mert a varrás minősége nagyrészt ezen múlik. A klasszikus választás a viaszolt lapos poliészter cérna, amit gyakran a francia Fil au Chinois márkanéven keresnek, de a kínai utángyártott viaszos cérnák is teljesen jók a tanuláshoz, és egy 50 méteres orsó 1500 és 3500 forint közé esik. A viasz nemcsak véd a kopástól, hanem összetapasztja a szálakat, így az öltés nem bomlik ki, ha valahol elszakadna. Ha valaki nyersebb, gyűrűsebb cérnát vesz, azt méhviasszal maga is áthúzhatja, ami amúgy is jó kéznél tartani. Egy palack bőrragasztó vagy kétoldalú bőrszalag is hasznos, mert a rétegeket varrás előtt ideiglenesen rögzíteni kell, különben a két bőrlap elcsúszik egymáson.
A cérna vastagsága sem mindegy, és illeszkednie kell a lyukasztó osztásához: a 3 milliméteres villához a vékonyabb, 0,45 milliméteres szál a szép, a 4 milliméteres osztáshoz a 0,55 vagy 0,6 milliméteres a megfelelő. Ha túl vastag cérnát erőltetünk egy sűrű lyuksorba, a varrat zsúfolt és csomós lesz, ha túl vékonyat egy ritka sorba, az öltés elveszik, és nem rajzolja ki azt a jellegzetes, ferdén dőlő mintát, amiért az egész kézi varrást csináljuk. A szín megválasztása is döntés: a klasszikus, kontrasztos homoksárga vagy fehér cérna minden hibát megmutat, ezért a legelső darabhoz sokan inkább a bőrhöz közeli, megbocsátóbb tónust választanak. Egyetlen orsó cérnából több tucat pénztárca kivarrható, úgyhogy ezen a tételen tényleg nem érdemes spórolni.
A szabás és az összeállítás
A tervezés egy egyszerű kártyatartónál nem ördöngösség: egy hátlapra és egy-két kisebb zsebpanelre van szükség, amelyeket egymásra rétegezünk. Egy bevált, kényelmes méret a 11×8 centis hátlap és egy ennél valamivel alacsonyabb, 11×6 centis zsebrész, így a kártyák felső pereme kilátszik, és könnyen ki lehet húzni őket. A bőrt a húsoldalán, vagyis a belső, mattabb felén jelöljük ki vonalzóval és egy hegyes árral, majd a bőrkéssel egyetlen határozott, fémvonalzó mentén húzott vágással szabjuk ki; a tétova, többszöri vágás csak csipkés szélt eredményez. Ahol a panelek nem lesznek összevarrva, ott a szélt érdemes előbb megmunkálni, mert utólag a varrás miatt nem férünk hozzá. Ezután a panelek érintkező pereméhez vékony csíkban ragasztót kenünk, összeillesztjük, és megvárjuk, míg megköt.
A szabásnál a bőr nyúlásának irányát is figyelembe kell venni, mert a tábla nem minden irányban viselkedik egyformán: a gerinc vonalával párhuzamosan vágott darab feszesebb, a keresztben kiszabott hajlamosabb a megnyúlásra. Ha a kártyazseb hosszanti élét a feszesebb irány mentén szabjuk, a zseb idővel sem tágul ki, és a kártyák nem fognak kiesni. A vágókéshez mindig friss penge dukál; egy elhasznált, tompa él megtépi a rostokat, és a vágott perem egyenetlen lesz, ami a későbbi fényesítésnél bosszút áll. Praktikus alá egy önregeneráló vágóalátétet tenni, amely néhány ezer forintért beszerezhető, megóvja az asztalt, és nem csorbítja a kést sem.
A lyukasztás és a nyergesöltés
Most jön a bőrművesség szíve. A ragasztott élektől nagyjából három-négy milliméterre egy varrójelölővel vagy egyszerűen vonalzóval halvány vonalat húzunk, ez lesz az öltéssor vezetővonala. A lyukasztó villát erre a vonalra állítjuk, függőlegesen tartjuk, és a gumikalapáccsal néhány határozott ütéssel átütjük a bőrön; vastagabb anyagnál érdemes egy vágódeszkát és alá egy gumialátétet tenni, hogy a fogak ne csorbuljanak. A következő szakasznál a villa utolsó fogát mindig az előző sor utolsó lyukába illesztjük vissza, így az osztás végig egyenletes marad. Amikor minden lyuk megvan, a cérnából a varrandó hossz nagyjából négyszeresét mérjük le, és mindkét végére felfűzünk egy-egy tűt.
A nyergesöltés, angolul saddle stitch, attól erős, hogy minden lyukon két tű halad át, egymással ellentétes irányból, így minden öltést kettős szál fog. A munkát egy úgynevezett pónis, vagyis fából készült satuba fogjuk be, vagy ennek hiányában két lapos deszka és egy csavaros szorító közé, hogy mindkét kezünk szabad legyen. Az első lyukon átbújtatjuk az egyik tűt, kiegyenlítjük a két szálat, majd a következő lyukba előbb a jobb oldali tűt vezetjük át, és mielőtt teljesen áthúznánk, a bal oldali tűt is átfűzzük ugyanazon a lyukon, ügyelve, hogy ne szúrjuk át a már bent lévő szálat. Minden öltés után egyenletesen, ugyanakkora erővel húzzuk meg mindkét véget, mert a következetes feszesség adja a szép, ferdén dőlő öltéssort. A varrás végén két-három öltést visszafelé is megismétlünk, majd a szálakat a húsoldalon levágjuk és egy csepp ragasztóval vagy egy meleg fém hegyével lefogjuk.
A leggyakoribb kezdői hiba a tűk sorrendjének elvétése: ha az ember egyszer az egyik lyukban a másik tűvel kezd, az öltések dőlése megfordul, és a varrat közepén egy zavaró törés keletkezik. Érdemes ezért az első néhány centit lassan, szinte hangosan kimondva csinálni, hogy a mozdulat ritmusa beidegződjön, mert utána a kéz magától tudja a koreográfiát. A szál feszességével is csínján kell bánni: a túl erős húzás idővel elvághatja a lyukak közti vékony bőrhidakat, a túl laza pedig hurkos, lötyögő varratot ad. Ha a cérna a munka közben kifogy, nem dráma; egy új szálat néhány öltéssel átlapolva be lehet fűzni úgy, hogy a toldás szinte láthatatlan maradjon.
A perem, ami elárulja a mestert
Egy kézzel varrt tárgynál a profi és az amatőr munka közti különbség leginkább a peremen látszik, ezért a fényesítésre, vagyis a burnishingre érdemes időt szánni. Előbb egy peremvágóval vagy egyszerűen finom csiszolópapírral lekerekítjük a vágott élek éles sarkait, hogy a bőr rostjai szépen összesimuljanak. Ezután a peremet bevizezzük, vagy egy kevés gumtragantot, illetve a Tokonole nevű japán fényesítőszert kenünk rá, amelynek egy kis tégelye 2000 és 4000 forint körül kapható és gyakorlatilag elfogyaszthatatlan. A nedves élt egy fa vagy csont fényesítővel, esetleg egy darab durva vászonnal addig dörzsöljük gyors mozdulatokkal, amíg a súrlódás melege össze nem présel és fel nem fényesít: a szálas, matt perem pár perc alatt sima, sötét, viaszos csíkká válik. Aki egyszer látta, ahogy egy nyers él üveges fényűvé alakul, az megérti, miért szeretik annyian ezt a műveletet.
A csiszolásnál a fokozatosság a kulcs: érdemes egy durvább, 240-es papírral kezdeni, majd egy finomabb, 400-as vagy 600-as szemcsével lezárni, mert a sima alapon a fényesítés sokkal könnyebben fog. A növényi cserzésű bőr azért hálás anyag a peremmunkára, mert tömör rostjai jól tapadnak egymáshoz a hő és a nyomás hatására; egy krómcserzésű bőrt hiába gyötrünk, az soha nem ad ilyen kemény, üveges élt. Aki igazán igényes, a kész peremet egy vékony réteg méhviasszal vagy peremfestékkel zárja le, ez utóbbi színt is ad, és véd a nedvességtől. A művelet türelemjáték, de éppen ez a lassú, ismétlődő dörzsölés az, ami sokak szerint a bőrművesség legmeditatívabb pillanata.
Hol vásároljunk és hol tanuljunk
Magyarországon a bőrművesség nyersanyagai meglepően jól beszerezhetők, ha tudjuk, hol keressük. A nagyobb budapesti bőrkereskedések és webáruházak, mint a szaküzletek vagy a hobbibőr-forgalmazók, mind növényi cserzésű marhabőrt, mind komplett kezdő szerszámkészletet árulnak; utóbbiakat gyakran 8000 és 15000 forint közötti csomagban kínálják, amiben a villától a tűkön át a cérnáig minden benne van, és kezdőként ez a legjobb belépő. Aki gyorsan akar anyagot, az a kárpitos- és cipészkellék-boltokban is talál maradék marhabőrt, a viaszos cérnát pedig sokszor olcsóbban. Online a hazai Facebook-csoportokban élénk a használt szerszámok és bőrmaradékok piaca, és sok eladó tart személyes átvételt is. A nemzetközi beszerzésnél a vám és a postaköltség miatt érdemes számolni, így kis tételnél többnyire a hazai vásárlás éri meg.
A technikát ma már nem kell egyedül kitalálni: a könyvtárak és a videómegosztók tele vannak részletes nyergesöltés-bemutatókkal, de aki kézzelfogható visszajelzést szeretne, annak a műhelyfoglalkozás a legjobb. Budapesten és néhány vidéki városban rendszeresen indulnak hétvégi bőrműves kurzusok, amelyeken egy alkalom alatt el lehet készíteni egy kártyatartót vagy egy övet; ezek ára jellemzően 12000 és 25000 forint között mozog, és az anyagköltség sokszor benne van. A kézműves vásárokon érdemes szóba elegyedni a kiállító bőrművesekkel is, mert a legtöbbjük szívesen ajánl boltot, szerszámot vagy tanfolyamot. A lényeg, hogy az első pénztárca ne legyen tökéletes; a ferde öltés és a kicsit egyenetlen perem is a tanulás része, és pont ezek teszik majd személyessé az első saját darabot.
