A komód három téli hónapot töltött a pince mélyén, mire végre rászántam magam, hogy felvigyem a műhelynek kinevezett garázsba. A nagyanyámtól maradt darab az ötvenes évek végén készülhetett, masszív bükkfa korpusszal és három mély fiókkal, de a felülete úgy nézett ki, mintha valaki évtizedeken át pohárral, cigarettával és locsolókannával gyakorolt volna rajta. A lakk helyenként megfeketedett, a jobb felső sarokban egy hosszú repedés futott végig, a fiókgombok pedig úgy kopogtak, mint a rossz fogak. Sokan ilyenkor a kukát választják, vagy adnak érte ötezer forintot egy használtcikk-piacon, holott egy jó állapotú, hasonló korú komód ára a felújított bútorokat áruló budapesti üzletekben simán eléri a nyolcvan-százhúszezer forintot. Megérte hát körülnézni, mibe kerül mindez, ha az ember maga áll neki.
Mielőtt bármihez hozzáértem volna, jó félórát töltöttem azzal, hogy körbejárjam a darabot, és eldöntsem, egyáltalán megéri-e a vele járó vesződség. A komódot ilyenkor érdemes alaposan megnézni: a korpusz nem dülöngél-e, a fiókok feneke nem hullott-e ki, és nincs-e a fában aktív szúrágás, mert a friss, világos fűrészporcsíkok a lyukak körül azt jelzik, hogy a bogár még dolgozik. Az enyém szerencsére csak régi nyomokat őrzött, a szerkezet pedig olyan erős volt, amilyet ma egy bútoráruházban hiába keresnénk. Megkocogtattam a lapokat, kihúzogattam a fiókokat, és arra jutottam, hogy ez a fa még legalább ötven évet kibír, ha kap egy kis figyelmet. Ez a néhány perces állapotfelmérés sokakon segítene, mert nincs annál keserűbb, mint napokat dolgozni egy darabon, amelyet végül szétfeszít a nedvesség vagy felfal a féreg.
Amikor a kosz alól előbújik a fa
Az első lépés mindig a tisztítás, és ez az a pont, ahol a legtöbben elsietik a dolgot. A zsíros, nikotinos felületre hiába kezdenénk csiszolni, a szennyeződést csak belemasszíroznánk a fába, ezért előbb langyos vízbe kevert zsíroldót használtam, konkrétan a háztartási boltban kapható, körülbelül hatszáz forintos szürke szappant, amit egy puha kefével dolgoztam bele a felületbe. A vasalatokat, vagyis a réz fiókgombokat és a kis kulcscímkét lecsavaroztam, és külön áztattam ecetes vízben, hogy a rárakódott zöldes patina leváljon róluk. A fontos itt az, hogy a vizet ne öntsük rá a bútorra, hanem csak nedves ruhával dolgozzunk, mert a furnér és a ragasztott illesztések utálják a tartós nedvességet. Egy óra alatt végeztem ezzel a fázissal, és már ekkor látszott, hogy a fa alapszíne sokkal melegebb, mint amilyennek a piszok mutatta. A tisztítás után legalább egy napot hagytam száradni, türelmetlenkedni itt felesleges.
A régi lakk csak akkor enged, ha rászánjuk magunkat
A csiszolás a felújítás leghálátlanabb és legporosabb része, viszont nincs mese, e nélkül semmilyen új réteg nem fog rendesen megtapadni. Először egy excentercsiszolóval estem neki, nyolcvanas szemcsézetű papírral, mert a régi cellulózlakk meglepően vastagon és makacsul ült a felületen. Ahol a gép nem fért hozzá, a peremeknél és a fiókok élénél, ott kézzel, csiszolótömbre tekert papírral dolgoztam, mindig a fa erezetének irányában, mert a keresztben húzott karcok később a festés alól is kiríttak volna. Amikor a fényes lakk eltűnt és a fa matt, nyitott pórusú lett, finomabb, százhatvanas papírra váltottam, hogy elsimítsam a durva karcokat. A csiszolópapírból bőven elhasználtam egy tízes csomagot, ami nagyjából ezerötszáz forint volt, az excentercsiszolót pedig egy szomszédtól kértem kölcsön, de aki venni kényszerül, az tizenötezer forint körül talál tisztességes darabot. A fázis két délutánt vett el, és a végén az egész garázst belepte a finom por, ezért a maszk nem luxus, hanem alapfelszerelés.
Repedés, lyuk, kibillent fiók
A jobb felső lapon végigfutó repedés komolyabbnak látszott, mint amilyen valójában volt, mert a fa az évtizedek alatt egyszerűen kiszáradt és dolgozott. A keskenyebb réseket fapéppel töltöttem ki, amit házilag kevertem ki a csiszoláskor összegyűjtött finom fűrészporból és egy kevés diszperziós faragasztóból, így a folt színe szinte tökéletesen illeszkedett az alaphoz. A nagyobb sérülésekre és a régi szúrágta lyukakra bolti, oldószeres fatömítőt használtam, egy tubus körülbelül ezerkétszáz forint volt, és a fő szabály, hogy mindig kicsit túltöltsük a hiányt, mert száradás közben a massza behúzódik. A bal oldali fiók sínje is meglazult, ezt szétszedtem, a régi, kiszáradt enyvet kapart szárazon eltávolítottam, majd friss faragasztóval és néhány szorítóval összehúztam egy éjszakára. Reggelre a fiók úgy siklott, mint új korában, és ez a fajta apró győzelem az, amiért az egész vacakolást egyáltalán érdemes elkezdeni. A javított részeket másnap újra átcsiszoltam, hogy a felület teljesen sík legyen.
Alapozás és a döntés: festés vagy a fa marad
Itt jött a felújítás legnagyobb dilemmája, ugyanis a bükkfa erezete elég szép volt ahhoz, hogy megérje meghagyni, viszont a foltos, egyenetlen színezés miatt a festés kézenfekvőbbnek tűnt. Végül kompromisszumot kötöttem: a korpuszt lefestettem, a fiókelőlapokat viszont pácoltam, hogy a fa rajzolata megmaradjon. A festendő részekre vízbázisú tapadóhidat, vagyis alapozót vittem fel, ami a sima, tömör felületen biztosítja, hogy a festék ne pattogzon le, és egy nyolcszáz milliliteres flakon nagyjából háromezer forintba került. Az alapozót vékonyan, szivacshengerrel hordtam fel, mert a vastag réteg csak megfolyik és csíkokat hagy, majd száradás után egy egészen finom, kétszáznegyvenes papírral átsimítottam. A pácolandó fiókokra közvetlenül a víztiszta, dióbarna vizes pácot kentem, ez egy ötszáz milliliteres kiszerelésben körülbelül kétezer forint, és a páccal nem szabad sietni, mert minden plusz réteg sötétebbé teszi a fát. Egy nap alatt megvoltam ezzel, de a száradásra bőven hagyni kell időt.
A szín, ami eldönti a darab sorsát
A festéknél sokáig hezitáltam, végül egy matt, krétabázisú bútorfesték mellett döntöttem, mert ez fed a legjobban, és nem ad rá olyan műanyagos, csillogó hatást, mint az alkidzománc. A krétafesték másik előnye, hogy szinte bármilyen felületre tapad, és a hígítását is megoldja kevés víz, így aki először fest bútort, az ezzel viszonylag nehezen ronthat el valamit. A választott szín egy törtfehérbe hajló szürke lett, hogy a réz vasalat kiemelkedjen rajta, és a hét és fél deciliteres vödör nagyjából négyezer-ötszáz forintért volt az enyém, amiből bőven maradt is. A színt egyébként érdemes egy eldugott helyen, mondjuk a hátsó lapon kipróbálni, mert a vödörben látott árnyalat a fán gyakran egészen másként mutat. Két vékony réteget vittem fel, a két festés között legalább négy órát várva, és a második réteg előtt egy ronggyal finoman áttöröltem a felületet, hogy a felkavarodott port eltávolítsam. A leggyakoribb hiba ebben a fázisban a türelmetlenség, amikor valaki egy vastag réteggel próbálja letudni a munkát, az eredmény pedig megfolyt, csíkos, ragacsos felület lesz, ami hetekig nem szárad ki rendesen. A festett és a pácolt felületek találkozásánál maszkolószalaggal dolgoztam, hogy a két anyag ne folyjon egymásba. A komód ekkor kezdett először úgy kinézni, mint egy bútor, és nem mint egy mentett rom.
Vasalat, viasz és a végeredmény mérlege
A megtisztított réz fiókgombok visszakerültek a helyükre, de mivel az egyik menete kifordult, vettem helyette négy új, antikolt rézgombot a barkácsáruházban, darabját hatszáz forintért, így a régi és az új vegyesen, mégis egységesen mutatott. A vasalat cseréjénél érdemes a régi furatokat alapul venni, mert ha új gombot keresünk, a lyuktávolságnak passzolnia kell, különben az egész előlapot újra kell fúrni. A védelmet a festett felületeken egy vékony, vizes lakkréteg adta, a pácolt fiókokat viszont természetes méhviaszos pasztával kezeltem, amit körkörös mozdulatokkal dörzsöltem be, majd száradás után puha gyapjúronggyal fényesítettem. Ez a viasz, egy kis tégelyért nagyjából kétezer-nyolcszáz forint, selymes, meleg tapintást ad a fának, amit semmilyen lakk nem tud utánozni, cserébe néhány évente fel kell frissíteni. A viaszolásnál az a leggyakoribb hiba, hogy túl sokat kenünk fel egyszerre, és akkor a felület ragacsos marad, ezért inkább kevés anyaggal, de alaposan kell dolgozni.
Ha összeadom a tételeket, a teljes anyagköltség nagyjából tizenhét-tizennyolcezer forint körül alakult, az excentercsiszolót leszámítva, a ráfordított idő pedig a száradásokkal együtt jó egy hét lett, tiszta munkaidőben talán tizenkét-tizennégy óra. Ehhez képest egy hasonló, kész darab ára a sokszorosa lenne, és ami fontosabb, az a komód nem hordozná magában a nagyanyám konyhájának emlékét. A legnagyobb tanulság, hogy a felújítás nem az ügyességen, hanem a türelmen múlik: aki kihagyja a csiszolást vagy nem várja meg a száradást, az hiába vásárol drága festéket. Aki most fontolgatja, hogy nekiáll egy mentett bútornak, annak azt tanácsolom, kezdje egy kevésbé féltett, kisebb darabbal, mert az első próbálkozás óhatatlanul tele lesz tanulópénzzel. A komód ma a nappaliban áll, és valahányszor kihúzom a fiókját, eszembe jut, hogy egy lomtalanításra szánt darabból lett a szoba egyik legszebb bútora.
