A Tisza-parti kisváros, Tiszaföldvár művelődési házának egyik termében tizenegyen ülnek körben egy hideg októberi estén, és arról vitatkoznak, hogy a hétfői próbák után muszáj-e mindig elpakolni a székeket. A „Verbunk” táncegyüttes ekkor még nem egyesület, csak egy baráti társaság, amelyik másfél éve táncol együtt, fellép a falunapokon, és időnként kap egy-egy üveg pálinkát fizetségként. A fordulópont akkor jön, amikor a helyi önkormányzat művelődésszervezője félrevonja a csoport vezetőjét, Kovács Esztert, és közli vele: a következő pályázati kiírásra csak bejegyzett szervezetek jelentkezhetnek. Innen indul a hosszú út, amelynek végén papíron is létezni fognak, és amelyről kiderül, hogy a tánclépéseknél jóval bonyolultabb koreográfia a magyar jogrendszer.
Amikor a baráti társaságból jogi személy lesz
Az egyesület Magyarországon a 2011. évi CLXXV. törvény és a Polgári Törvénykönyv hatálya alá tartozó civil szervezet, amelyhez legalább tíz alapító tag szükséges. Eszteréknek éppen megvan a létszám, de gyorsan kiderül, hogy az alakuló ülést nem lehet csak úgy összecsapni: jegyzőkönyvet kell vezetni, jelenléti ívet aláíratni, és határozatba foglalni, hogy a tagok megalapítják a szervezetet, elfogadják az alapszabályt, valamint megválasztják a tisztségviselőket. A legnagyobb fejtörést az alapszabály okozza, mert ez nem egy szabadon fogalmazott szándéknyilatkozat, hanem szigorúan kötött tartalmú dokumentum. Bele kell írni a szervezet nevét, székhelyét, célját, a tagság keletkezésének és megszűnésének rendjét, a közgyűlés és az elnökség működését, a vagyonkezelés szabályait. A bíróságok ráadásul formanyomtatványt is elfogadnak, ami sokat egyszerűsít, de a célok megfogalmazásánál érdemes pontosnak lenni, mert ezekre később a pályázatoknál hivatkozni kell.
Eszter eleinte azt hiszi, ügyvéd nélkül is megoldható, és valóban: a törvény nem ír elő kötelező jogi képviseletet a bejegyzéshez. A gyakorlat azonban más. Miután a törvényszék első körben hiánypótlásra szólítja fel őket, mert az alapszabályban a megismételt közgyűlés határozatképességét rosszul fogalmazták meg, és az elnökség megbízatásának időtartama hiányzott, belátják, hogy a tizenötezer-húszezer forintos ügyvédi közreműködés megéri a nyugalmat. Egy tapasztalt civiljogi ügyvéd ennél a néptáncos profilnál legfeljebb negyven-ötvenezer forintért rendbe rakja a teljes iratcsomagot. Az egyesület bejegyzése maga illetékmentes, ez régóta könnyebbség, így a tényleges kiadás itt csak a szakértői díj.
A törvényszék útvesztője és a türelem ára
A kész iratokat a székhely szerint illetékes törvényszékhez kell benyújtani, Eszterék esetében a Szolnoki Törvényszékhez, méghozzá elektronikusan, az erre rendszeresített nyomtatványkitöltő programmal. Ez a felület sok civilnek rémálom, mert ügyfélkapus azonosítást, elektronikus aláírást és a mellékletek pontos sorrendjét követeli meg. A bíróság a hiánytalan kérelmet hatvan napon belül bírálja el, de a gyakorlatban a hiánypótlások miatt ez nyúlik el: Eszteréknél a beadástól a jogerős végzésig csaknem négy hónap telt el. A végzés megérkezésekor megkapják a nyilvántartási számot és az adószámot, ami nélkül egy fillér támogatást sem fogadhatnak. A bankszámlanyitás külön menet, mert a pénzintézetek civil szervezeteknek gyakran havi két-háromezer forintos számlavezetési díjat számolnak, amit be kell tervezni a működésbe.
Itt érdemes megállni egy tanulságnál, amit Eszter utólag mindenkinek elmond. A székhely kérdését sokan félvállról veszik, pedig ide jön minden hivatalos levél, és a székhelyhasználathoz a tulajdonos hozzájáruló nyilatkozata kell. Sokan a saját lakcímüket adják meg, mások a művelődési házét, ha az önkormányzat befogadja a szervezetet. Eszterék az utóbbit választották, és ez később jól jött, mert a támogatói számára komolyabban hatott egy intézményi cím, mint egy panellakásé. A részletekben rejlő ördög végigkíséri az egész folyamatot, és aki ezt megérti, az fél év helyett három hónap alatt is végezhet.
Az első pénz: a NEA és az önkormányzat
A bejegyzett egyesület előtt megnyílik a Nemzeti Együttműködési Alap, közismert nevén a NEA, amely a magyar civil szektor legfontosabb állami forrása. A NEA évente írja ki pályázatait, jellemzően a tavaszi időszakban, és a kulturális tevékenységet folytató szervezetek a megfelelő kollégiumhoz, esetükben a kulturális vagy a nemzeti összetartozás kollégiumához nyújthatnak be kérelmet. Eszterék először a működési költségekre pályáznak, mert a kiírás itt rugalmasabb: lehet belőle ruhát varratni, terembérletet, könyvelőt és útiköltséget fizetni. A megpályázható összegek néhány százezertől néhány millió forintig terjednek, de a NEA-nál fontos szabály az önrész és az utófinanszírozás, vagyis a pénzt sok esetben csak a teljesítés után utalják. Egy frissen alakult egyesületnek, amelynek nincs tartaléka, ez komoly likviditási csapda lehet, ezért Eszterék óvatosan, hatszázezer forintos keretre adnak be pályázatot.
A pályázatírás önmagában is tanulnivaló. A NEA elektronikus felülete, az EPER, illetve az azt felváltó rendszer aprólékos adatbevitelt kíván, a költségvetést soronként meg kell indokolni, és a szervezet bírósági kivonatát, alapszabályát, az előző évi beszámolóját csatolni kell. Mivel Eszteréknek még nincs lezárt évük, a kezdő szervezetekre vonatkozó enyhébb feltételek mentik meg őket, de a beszámolási kötelezettséget így is komolyan kell venniük, mert a NEA a következő években visszanéz. A párhuzamos sín a helyi önkormányzat, amely Tiszaföldváron évente nettó egymillió forintos civil keretet oszt szét a település szervezetei között. Eszterék itt kétszázezer forintot kapnak az első fellépőruhákra, és megtanulják, hogy a polgármesteri hivatallal való jó viszony néha többet ér minden pályázati pontnál.
A papírmunkán túl: a könyvelő és a beszámoló
A támogatás megérkezésével a szabadság és a kötöttség egyszerre nő. Az egyesületnek minden évben egyszerűsített éves beszámolót kell készítenie, és azt a civil szervezetek nyilvántartásába, az OBH felé letétbe helyeznie, méghozzá határidőre, mert a mulasztásnak törvényességi következménye lehet. Eszterék eleinte azt hiszik, hogy egy táncegyüttes pénzügyei elférnek egy füzetben, de a NEA-támogatás elszámolása, a számlák szabályos kiállítása és a kettős könyvvitel buktatói miatt könyvelőt fogadnak. Egy civil profilra szakosodott könyvelő havi tíz-tizenötezer forintért, vagy projektalapon harminc-negyvenezerért elvállalja a munkát, és ez az összeg a legjobban megtérülő kiadások közé tartozik. A számlákat ráadásul a támogató által előírt módon kell záradékolni, a kifizetéseket dokumentálni, és minden bizonylatot öt évig megőrizni.
A pénzügyi fegyelem mellett a szervezeti működés is formálódik. A közgyűlést évente legalább egyszer össze kell hívni, az elnökség dönt a napi ügyekben, és minden lényeges határozatot írásban kell rögzíteni. Eszterék hamar rájönnek, hogy a jegyzőkönyvezés nem fölösleges bürokrácia, hanem védelem: ha vita támad arról, ki döntött a fellépőruhák színéről vagy a pályázati pénz felhasználásáról, a papír eldönti. A tagdíj kérdése is rendezésre vár, és bár egy néptánccsoportnál a havi ötszáz forintos jelképes összeg inkább szimbolikus, a befizetések nyilvántartása megint csak a könyvelőhöz vezet. A jogi forma tehát nemcsak jogosultságokat ad, hanem egy egész működési kultúrát kényszerít ki, amelyet a csoportnak meg kell tanulnia.
Az első saját rendezvény mint vizsga
A megszerzett forrás és a frissen szabott ruhák után jön az igazi próbatétel, az első önállóan szervezett rendezvény: egy táncház és kézműves délután a művelődési házban, a környékbeli családoknak. A helyszín ingyenes, mert az önkormányzat befogadja, de a zenekarért, a hangosításért és a kézműves alapanyagokért fizetni kell, és Eszterék gyorsan megtanulják, hogy a költségvetésüket bő kétszer kell beszorozniuk az előre nem látott tételek miatt. A muzsikusok napi díja százötven-kétszázezer forint körül mozog egy jó vonós bandánál, a hangtechnika további ötven-hatvanezer, a teázáshoz és a gyerekfoglalkozáshoz pedig újabb néhány tízezer forint kell. Mindezt a NEA-pénzből és az önkormányzati keretből gazdálkodják ki, gondosan ügyelve arra, hogy minden számla a megfelelő pályázati sorhoz kapcsolódjon. A belépés ingyenes, de egy adományozó persely kikerül a bejárathoz, és a végén meglepő módon negyvenezer forint gyűlik össze.
A rendezvénynek azonban van néhány buktatója, amelyet egy kezdő szervezet könnyen elnéz. A zenére és a háttérzenére jogdíjat kell fizetni, a közterületi vagy zárt téri rendezvénynél a tűzvédelmi és biztonsági előírásokat be kell tartani, és ha élelmiszert kínálnak, arra is vonatkoznak szabályok. Eszterék szerencséjére a művelődési ház intézményi háttere sok ilyen terhet levesz a vállukról, de a tanulság megmarad: a rendezvény nem ér véget a tapssal, mert utána jön a fotódokumentáció, a jelenléti ív, a beszámoló és az elszámolás. A támogató ugyanis pontosan azt akarja látni, hogy a pénzből valóban az történt, amit a pályázatban ígértek. Amikor a táncház után Eszter összeszámolja, hogy mintegy százhúszan fordultak meg a teremben, és a perselypénzből megveszik a következő évad kottatartóit, megérti, hogy a bejegyzés óta eltelt fél év minden hiánypótlása megérte. A Verbunk együttes ekkor már nem baráti társaság, hanem egy működő, számon kérhető, és ami a legfontosabb, fennmaradásra képes közösség.
