A debreceni Kálmán utca egyik konyhájában nyolc ember szorong egy hatszemélyes asztal körül, a kilencedik a hűtőnek dől, a tizedik csak telefonon kapcsolódik be, mert épp a gyereket altatja a szomszéd utcában. Az asztal közepén egy befőttesüveg, benne összehajtogatott papírcetlik, mindegyiken egy név és egy összeg. Valaki épp azt magyarázza, hogy a régi iskolatársa, akinek tavaly leégett a nyári konyhája, nem kér semmit, de mindenki tudja, hogy a tél előtt nincs miből befednie a tetőt. Hangos a vita, mert egy másik cetlin egy kóbor kutyákat mentő egyesület áll, és a társaság fele szerint az embereknek kell előbb segíteni. A befőttesüvegben ekkor már nyolcvanezer forint van, és a tét az, hogy hová kerül.
Ez a tíz család három éve találta ki, hogy összeadnak havonta valamennyit, és közösen döntik el, mire megy. Nem alapítvány, nem egyesület, semmilyen hivatalos forma nincs mögötte, csak egy közös tabletáblázat és egy szigorúan vezetett pénztárcsel. A modell külföldön elterjedt neve adományozó kör, angolul giving circle, és a lényege pofonegyszerű: sokan adnak keveset, de együtt döntenek, és így a kis összegekből hirtelen komoly erő lesz. Magyarországon még alig hallani róla, pedig pont az itteni viszonyokra van szabva, ahol egyetlen ember ritkán tud nagy összeget adni, viszont a baráti kör, a régi osztály vagy a szomszédság elképesztően jól mozgósítható.
Honnan jött az ötlet egy kálmán utcai konyhában
Az egész egy temetésen indult. A társaság egyik tagja, egy negyvenes informatikus mesélte, hogy amikor meghalt az édesanyja, a falujában szinte ismeretlenek hozták a tepsis ételt és a borítékot, és ő akkor döbbent rá, mennyire elszoktunk attól, hogy szervezetten, mégis emberi módon segítsünk. Hazafelé az autóban dobta fel a feleségének, hogy mi lenne, ha barátokkal csinálnának valami állandót. Két hét múlva már nyolc család ült össze, mára tízen vannak, és a létszámot szándékosan nem növelik tovább, mert úgy érzik, tizenkét fölött már elveszne a személyesség. A belépéshez nem kell vagyon, csak annyi, hogy valaki vállalja a havi ötezer forintot, és eljöjjön a döntésekre.
A havi ötezer forint elsőre nevetségesen hangzik, de érdemes kiszámolni. Tíz család, fejenként ötezer, az ötvenezer forint havonta, ami egy év alatt hatszázezer forint. Ennyi pénz fölött egyetlen család sosem rendelkezne adományozási céllal, de tízen, szinte észrevétlenül, mégis összerakják. A csoport tudatosan tartja alacsonyan az összeget, hogy senkinek ne legyen teher, és hogy egy szűkebb hónapban se kelljen szégyenkezve kimaradni. Aki épp nem tud fizetni, az is bent marad, és később pótol, ezt senki nem kéri számon.
Az ötezer forint nagyságát nem véletlenül lőtték be ide. Volt köztük javaslat tízezerre is, mondván, akkor egymillió-kétszázezer jönne ki évente, de a társaság leszavazta, mert rájöttek, hogy a teher pont az a pont, ahol az emberek lemorzsolódnak. Egy adományozó kör attól él, hogy tartós, nem attól, hogy nagy, és inkább maradnak öt évig tízen ötezerrel, mint hogy két év után szétessenek a magasabb tét miatt. Az egyik tag, egy közgazdász, így fogalmazott egy estén: a jótékonyság nem sprint, hanem maraton, és maratont nem lehet teli hassal futni. Azóta ez lett a kör egyik szállóigéje, és minden új ötlet kapcsán előkerül.
A befőttesüveg és a táblázat
A pénzkezelés a leghétköznapibb buktató, és itt két dolgot tanultak meg gyorsan. Az első év elején egyetlen ember gyűjtötte a készpénzt egy közös kasszába, ami egy ideig működött, aztán kínossá vált, mert mindig nála volt fél év adomány, és senki nem akart a saját pénztárosa lenni a barátai szemében. A második évtől átálltak arra, hogy mindenki a saját bankszámláján tartja a maga részét, és csak akkor utalnak, amikor megszületett a döntés, az egyik tag pedig vezeti a táblázatot, ki mennyit fizetett be elméletben. Így nem áll bent nagy összeg senkinél, és a könyvelés is áttekinthető marad. A befőttesüveg megmaradt, de ma már csak szimbólum: a döntős estéken abba teszik a javaslatokat.
A döntés a kör szíve, és itt nincs főnök. Minden tag bármikor dobhat be egy ügyet, de a javaslathoz oda kell írni, kit ismer személyesen, vagy hogyan jutott el hozzá az információ, mert vakon nem támogatnak semmit. Negyedévente ülnek össze, és olyankor három-négy javaslat közül választanak, először megbeszélik, aztán szavaznak, és a többség dönt. Volt, hogy egy szűk szavazás után a kisebbségben maradt tag csalódott volt, ezért bevezették, hogy az év végi maradékot mindig az előző körök vesztes ügyei kapják, így senki nem érzi, hogy az ő szívügye végleg elveszett.
Sokat dilemmáztak azon is, mit jelent a forgó és mit a közös kassza, mert a kettő nem ugyanaz. A forgó kassza arról szólna, hogy a pénz visszatérül, vagyis kamatmentes kölcsönt adnak, amit a megsegített idővel visszafizet a következő rászorulónak, és így forog tovább a kör belsejében. Ezt egy ideig fontolgatták, de elvetették, mert a behajtás szétverte volna a barátságokat, és senki nem akart a saját ismerőse után járni a pénzéért. Maradt a közös kassza logikája, ahol az adomány végleg elmegy, viszont cserébe tisztább a viszony, nincs adós és hitelező, csak adó és kapó. Annyit megtartottak a forgó ötletből, hogy ha valaki később talpra áll és visszaad valamennyit, azt szívesen fogadják, de soha nem várják el.
Mire futotta egy év alatt
Konkrétan a tavalyi évükön érdemes végigmenni, mert az mutatja meg, mit jelent a gyakorlatban a hatszázezer forint. Az első negyedévben a leégett nyári konyha tetejére adtak százötvenezret, amiből a régi iskolatárs meg tudta venni a cserepet és a lécet, a munkát a falu férfijai csinálták ingyen. Nyáron egy helyi általános iskola alsós osztályának kettőszázezerből vettek harminc darab kallódó, otthonról hiányzó tornazsákot, tornacipőt és úszószemüveget, mert kiderült, hogy a testnevelésről pont a legszegényebb gyerekek maradnak ki felszerelés híján. Ősszel a sokat vitatott kutyamentő egyesület is kapott végül nyolcvanezret, télálló kennelekre. A maradékból karácsonykor két nehéz helyzetű családnak állítottak össze élelmiszercsomagot.
Ami a számoknál is fontosabb, az a hatás, amit nem lehet forintban kimutatni. A leégett konyha gazdája azóta minden döntős estére hoz valamit, és bár nem lépett be, ott van. Az iskola igazgatónője felajánlotta, hogy a kör bármikor jöhet, és a pedagógusok jelzik, hol a legnagyobb a baj, így a következő ügyek már szinte maguktól érkeznek. A kutyás vita pedig, ami majdnem szétverte a társaságot, végül összekovácsolta őket, mert megtanultak veszíteni úgy, hogy közben nem sértődnek halálra. Egy ilyen kör legnagyobb hozadéka talán nem is a pénz, hanem hogy tíz család tartósan, négy-öt évig egy asztalnál marad.
Amibe bele lehet bukni, és amit ki kell mondani
Tévedés volna ezt holmi rózsaszín idillnek beállítani, mert a kör pontosan ott reccsen meg, ahol az emberi kapcsolatok. A legélesebb feszültség akkor támadt, amikor az egyik tag a saját, bajba jutott rokonát hozta ügyként, és a többiek kínosan érezték magukat a nemleges szavazatuk miatt. Ebből tanulták meg, hogy közeli családtagra nem adnak, ezt szabályba is foglalták, így senki nem teszi tűzbe a barátságát egy döntésért. Megbeszélték azt is, hogy nem adnak olyan ügyre, amiről utólag nem tudják ellenőrizni, hová ment a pénz, ezért a tetőjavításnál és a tornaszereknél is ott voltak ketten a boltban. Az átláthatóság nem bizalmatlanság, hanem ami éppen megőrzi a bizalmat.
Aki itthon hasonlóba fogna, annak érdemes néhány konkrétumot átgondolnia, mielőtt belevág. A jogi forma legtöbbször szükségtelen, amíg baráti körben, magánemberként, magánszámláról adnak egymásnak vagy ismert rászorulónak, de ha rendszeresen, nyilvánosan gyűjtenének idegenektől, az már más kategória, és érdemes utánanézni a szabályoknak. A pénzt soha ne tartsa egyetlen ember, és mindig legyen róla írásos nyom, akár egy egyszerű megosztott táblázat. A létszámot tartsa kicsiben, mert tizenkét fölött elvész a hang, ami az egészet működteti. És talán a legfontosabb: a kör akkor él, ha negyedévente tényleg leülnek egy konyhában, mert online sosem születik meg az a vita, amitől a nyolcvanezer forint több lesz puszta utalásnál.
A debreceni társaság idén a negyedik évébe lép, és a befőttesüveg megint tele van cetlikkel. Az egyiken egy idős asszony neve áll, akinek elromlott a kazánja a tél közepén, a másikon egy falusi könyvtár, amelyik be akar zárni. Hogy melyik nyer, azt júniusban szavazzák meg, és valószínűleg most is lesz, aki csalódottan megy haza. De jövő ilyenkor megint hatszázezer forint fordul meg a kezükön, amit egyikük sem adott volna magában, és ez pontosan annyi, amennyiből egy egész utcának megváltozhat a tele.
