Maróti Andor esszéje – amely 2013-as, A nélkülözhetetlen kultúra című könyvének részlete – abból a paradoxonból indul ki, hogy a demokrácia egyenlő esélyt és általános jólétet ígér, de történelmileg egyiket sem váltotta valóra: a tényleges népuralom soha nem jött létre, mert vagy az uralkodók hivatkoznak a népre, vagy a megválasztott kevesek tartják kezükben a hatalmat. A szerző Rousseau gondolatát idézi, amely szerint a valódi demokrácia gyakorlatilag lehetetlen, és aki magánéletébe zárkózva nem vesz részt a közügyekben, az nem bontakoztathatja ki teljes emberi lehetőségeit.
Az írás középpontjában a tömeglélektan áll. Hamvas Béla nyomán Maróti bemutatja, hogyan váltja fel a tömegtudat az egyéni öntudatot, elnyomva a független gondolkodást és az értelmet. Történelmi példaként a náci párt 1930-as évekbeli felemelkedését hozza, valamint Karinthy Frigyes 1917-es Barabbás című allegóriáját, amelyben a tömeg – bár tagjai külön-külön az igazságot kívánnák – együtt mégis a pusztítást választja. A propaganda működéséről Gustave Le Bon (a tömeglélektan francia úttörője) és Hitler egybehangzó tapasztalatát idézi: a hatásos propaganda az érzelmekre, nem az értelemre hat, ezért az egyszerű, ismételgetett jelszavak a leghatékonyabbak.
A tömegember fogalmát a spanyol filozófus, Ortega y Gasset alapján jellemzi: az ilyen ember mindig igazat ad magának, csak az erőszakot ismeri el érvként, nem hallgat más véleményre, és „a középszerűséghez való jogot” követeli. Oswald Spengler (a Nyugat alkonya szerzője) borúlátó jóslata szerint az anyagi termelés a szerves kultúrát szervetlen civilizációvá alakítja, a sajtó határozza meg a közgondolkodást, a történelem pedig a barbárság felé süllyed. A fogyasztói társadalom bírálatában Herbert Marcuse nyomán mutatja be, hogyan kelt a reklám mesterséges szükségleteket, és azonosítja az ember a saját értékét a birtokolt tárgyakkal.
Maróti szerint a kultúra, amely egykor a hétköznapok bírálatára és jobbítására ösztönzött, a tömegtársadalomban összemosódik a köznapival és elbátortalanít a változástól. Erich Fromm elemzését idézve rámutat: a közösségtől megszabadult szabadság valójában növeli a magányt és a bizonytalanságot, amelyet az emberek a média kínálta minták kritikátlan átvételével pótolnak. Végül Király Jenő 1997-es gondolatára hivatkozva figyelmeztet, hogy a politikai vita jellemgyilkossággá fajult, és a közösség összetartása már csak a gyűlöleten keresztül lehetséges – ami a demokráciát totalitarizmussá alakíthatja, felszámolva azt az egyéni gondolkodást és szabadságot, amelyre a kultúrának szüksége van.
(Forrás: Művelődés)
