Haller Károly (1836–1911) az erdélyi Kolozsvár (ma a romániai Cluj-Napoca) történetének egyik meghatározó alakja volt: az 1872-ben alapított kolozsvári magyar királyi egyetem professzorai közül egyedüliként töltötte be a város polgármesteri tisztét is. A nagyszebeni születésű, csak a 19. század elején nemesi rangot kapott családból származó Haller a nagybányai és szatmári katolikus iskolák után a nagyszebeni jogakadémián és Pesten szerzett jogi képzettséget. Pályáját 1856-ban kincstári ügyészként kezdte, majd 1863-tól a Kolozsváron megnyílt magyar tannyelvű jogakadémia, később pedig a Ferenc József Tudományegyetem tanára lett, ahol elsősorban az Erdélyben akkor érvényes osztrák magánjogot oktatta. Az 1880/81-es tanévben az egyetem rektoraként vezényelte le az intézmény ünnepélyes alapítólevelének átvételét és a Vegytani Intézet alapkőletételét.
Jogtudományi munkássága főként az osztrák polgári törvénykönyv kommentált, gyakorlati utalásokkal ellátott kiadásaihoz kötődik, amelyek 1865-ben, 1870-ben és 1884-ben jelentek meg; emellett a Jogtudományi Közlöny hasábjain is publikált. Legmaradandóbb nyomot azonban városvezetőként hagyott. 1884 és 1886 közötti, alig kétéves polgármestersége alatt indult vagy zárult le számos fejlesztés: a kolozsvári főtér rendezése, a Kissétatér fásítása, közfürdő és közvágóhíd építése, az utcaszabályozás, a házsongárdi temető rendezése, valamint a neológ izraelita hitközségnek átadott telken később felépült zsinagóga.
Haller gyakorlatilag a város minden jelentős egyesületében szerepet vállalt: alapítója volt a Sétatér Egyletnek, a Tornász- és Lövészegyletnek, valamint az 1883-as Kolozsvári Szépítőegyletnek. Nevéhez fűződik az 1885-ben Kolozsváron megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kezdeményezése is, amelynek alelnökeként a korszak legnagyobb magyar egyesületének felépítésében működött közre. A Szépítőegylet élén az 1900-as években épült ki a Fellegvárra felvezető Erzsébet-sétaút, állították fel Stróbl Alajos Erzsébet-mellszobrát, és segítette a Mátyás-szobor 1902-es felavatását is.
Munkásságát több kitüntetés ismerte el: 1881-ben a III. osztályú vaskorona-rendet kapta, 1904-ben a főrendiház tagjává nevezték ki, 1909-ben pedig Kolozsvár díszpolgárává választották. 1905-ben vonult nyugalomba, és 1911-ben hunyt el Budapesten; a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét 1913-ban utcanév is őrizte, sírkövét és emlékezetét azonban a 20. század viszontagságai jórészt elmosták, érdemeit ma elsősorban egy 1906-os emlékkönyv tartja számon.
(Forrás: Művelődés)
