Mártonfi István 1895-ben született Szamosújváron, az egykori örmény kereskedőváros polgári családjában (a város a mai Romániában, Kolozsvártól északra fekszik). Édesapja, Mártonfi Lajos geológus és biológiatanár, egy helyi gimnázium alapítója volt. Az ifjú Mártonfi a szamosújvári gimnáziumban érettségizett, majd a kolozsvári orvosi egyetemen szerzett diplomát, és 1919-ben avatták doktorrá. Ugyanebben az évben telepedett le Szilágysomlyón, a Báthory család egykori birtokközpontjában (a város Erdély északnyugati részén, a Partiumban található, ahonnan a fejedelem és lengyel király Báthory István is származott). Itt élt és dolgozott élete végéig, 1966-ig, vagyis csaknem ötven éven át.
Mártonfi belgyógyász volt, de jóval túllépett a hétköznapi gyógyítás keretein. Eleinte magánrendelőt működtetett, 1940-től pedig a szilágysomlyói kórház orvosa és igazgatója lett. Pályája során több egyetemi katedrát is kínáltak neki Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és magyarországi városokból, ám ezeket következetesen visszautasította, hogy betegei mellett maradhasson. Szakmai munkáját rangos folyóiratokban publikálta: írásai megjelentek a kolozsvári Orvosi Szemlében és a budapesti Orvosi Hetilapban is. Több újító eljárást dolgozott ki, többek között a vörösvértest-süllyedés meghatározására és egy fehérje-kimutatási módszert, az utóbbiért 1952-ben az Egészségügyi Minisztérium díját kapta.
Emberi tartása a nehéz történelmi időkben is megmutatkozott. A zsidótörvények idején kollégák és betegek mentésében vállalt szerepet, 1944 őszén pedig megtagadta a parancsot, amely a kórház felszerelésével együtt elrendelte volna a kivonulást. Bár belgyógyász volt, a háborús években több mint ezerötszáz sebészeti beavatkozást végzett sikerrel. Pályája során olyan szellemi nagyságokkal került kapcsolatba, mint Radnóti Miklós, akit somlyói tartózkodása idején látott el, vagy Bölöni György író. Egykori professzora, a neves belgyógyász Jancsó Miklós egyik legkiválóbb tanítványaként emlegette.
Munkásságát több kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben a Munka Érdemrenddel, 1959-ben pedig a Kiváló Orvos címmel. Emlékét halála után is őrzik: 1996-ban, születésének századik évfordulóján kétnyelvű emléktáblát avattak egykori lakóháza falán, 2016-ban, halálának félszázados évfordulóján pedig a szilágysomlyói Báthory Napok keretében emlékeztek meg róla. A róla szóló írás egy helyi gyűjtőmunka eredménye, amelyet az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) helyi szervezete és diákok közössége végzett, egykori páciensek, családtagok és tanítványok visszaemlékezéseire támaszkodva.
(Forrás: Művelődés)
