Az Aranyos-vidék az erdélyi Aranyos folyó mentén húzódó tájegység, amelynek központja a hajdani székely szék, Aranyosszék volt. A vidék Tordától és Aranyosgyérestől a Torockó völgyéig terjed, magához ölelve a történelmi Aranyosszék 22 települését – köztük Várfalvát, Sinfalvát, Kövendet, Bágyont, Aranyosrákost és Felvincet –, valamint Torockó és az Alsó-Aranyos falvait. Keszeg Vilmos néprajzkutató tanulmánya azt mutatja be, hogyan vesztette el e tájegység egykori sajátos arculatát.
A legszembetűnőbb változás a népesség összetételében zajlott le. Míg Aranyosszéken 1850-ben a lakosság 54,72 százaléka volt magyar és 38,99 százaléka román, addig 2002-re az arány megfordult: a románok aránya 68,18, a magyaroké 30,39 százalékra módosult. A tágabb Aranyos-vidéken a fordulat még drámaibb: az 1850-es 56,74 százalékos magyar többség 2002-re 12,38 százalékra zsugorodott, miközben a románság aránya 85,65 százalékra nőtt. A folyamatot az iparosodás, a kollektivizálás és az elvándorlás gyorsította fel.
A vidék gazdasága a 19. század végéig túlnyomórészt mezőgazdasági és kézműves jellegű volt: Tordán sóbányászat, Torockón vasbányászat, Csegezben kőfaragás, Mészkőn alabástrom-fejtés folyt. A 20. század elejének iparosodása gyárak sorát hozta: Tordán cellulóz-, cement-, üveg- és vegyi üzem, Aranyosgyéresen pedig az 1921-ben Diamant Izsó alapította Sodronyipari Művek létesült. Az 1989 utáni gyárbezárások azonban súlyos gazdasági válságba taszították a térséget.
A tanulmány felidézi a vidék gazdag szellemi örökségét is. Innen származott Aranyosrákosi Székely Sándor eposzköltő, Kőváry László történész, az erdélyi statisztika megalapítója, valamint Hajdu István (Étienne Hajdu) szobrász, aki az európai szobrászat formavilágát újította meg. A szerző a régió jövőjét a kulturális örökség megőrzésében látja: múzeumokban, mesterségbemutatókban és a fiatalok identitásnevelésében, miközben a Tordai-hasadék és Torockó már ma is a vidék fő idegenforgalmi vonzereje.
(Forrás: Művelődés)
