Hajnali fél háromkor szólal meg a telefon a párnán, és Kovács Zoltán már fel is ül az ágyban, mielőtt a második rezgés véget érne. A kijelzőn a megyei műveletirányítás száma villog, alatta a riasztás szövege: tűz egy gazdasági épületben, a falu szélén, a régi tehénistálló környékén. Mire a bakancsát befűzi, a feleség már a konyhában tölti a termoszt, mert tudja, hogy ez akár reggelig is eltarthat. Zoltán nem hivatásos tűzoltó, hanem könyvelő, két gyerek apja, és tizenegy éve tagja a falu önkéntes tűzoltó egyesületének. Amikor kifut a kapun, a szomszéd házban már ég a villany: a sofőr is ébredezik.
Aki beáll, az nem csak tüzet olt
Magyarországon hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a tűzoltás állami dolog, a katasztrófavédelem hatásköre, és valahol persze az is. A számok mégis mást mesélnek: az országban több mint hatszáz önkéntes tűzoltó egyesület működik, és ezek közül néhány tucat úgynevezett köztestületi formában, vagyis komoly állami feladatátadással és finanszírozással lát el elsődleges vonulós szerepet. A kisebb falvakban gyakran az önkéntesek érnek ki előbb, mint a húsz kilométerre lévő hivatásos laktanya egysége, és ez a néhány perc nem ritkán a különbség egy megmenthető tető és egy leégett ház között. Zoltán egyesülete egy ezerötszáz fős Borsod megyei nagyközségben működik, tizenkilenc aktív taggal, egy használt, de jól karbantartott gépjárműfecskendővel. A tagok közt van postás, traktoros, egy nyugdíjas pedagógus és egy huszonkét éves egyetemista, aki a szünetekben jár haza ügyelni. Közös bennük, hogy egyikük sem ezért kel fel reggel dolgozni, mégis bármelyik éjjel kelnek.
A csatlakozás egyébként sokkal egyszerűbb, mint sokan gondolják, és sokkal lassabb, mint amennyire türelmetlenek az új jelentkezők. Aki be akar állni, az először általában csak bejár az egyesület gyűlésére, megnézi a szertárt, beszélget a többiekkel, és kiderül, hogy egyáltalán bírja-e majd a tempót. Tizennyolc éves kortól lehet teljes jogú, vonuló tag valaki, de sok helyen tizenhat évtől már működik ifjúsági szakosztály, ahol a fiatalok versenyekre járnak és tanulják a szakmát. Belépéskor jön az orvosi alkalmassági vizsgálat, mert aki nehéz légzőkészülékben akar füstbe menni, annak a szíve és a tüdeje is rendben kell legyen. Zoltán azt mondja, az ő egyesületükben fél év a próbaidő, ami alatt az új ember mehet a bevetésre, de a veszélyes zónába nem teszi be a lábát, csak figyel, hord, tanul.
A képzés, amiről kevés szó esik
A romantikus kép szerint az ember felkap egy tömlőt és már spriccel is, a valóság ennél jóval szárazabb. Az alapszintű, negyven órás tűzoltó tanfolyam az, ami nélkül senki nem közelíthet a tűzhöz: jogi alapok, eszközismeret, csomózás, sugárszerelés, a légzőkészülék kezelése. Ez általában néhány hétvégét vesz el, sokszor a megyei katasztrófavédelmi igazgatóság oktatóival, és vizsgával zárul, ahol elméletből és gyakorlatból is meg kell felelni. Zoltán emlékszik, hogy a saját vizsgáján a legnehezebb nem a tűz volt, hanem a teljes felszerelésben, vaksötét, füsttel telt konténerben tapogatózva megtalálni egy „sérültet” jelképező bábut. Aki ezen túljutott, az utána sem dőlhet hátra, mert a rendszeres, havi gyakorlatok és a kétévente kötelező ismétlő képzések végigkísérik a teljes szolgálatot.
Az idő, amit ez felemészt, sokakat elriaszt, és ez teljesen érthető, hiszen senkinek nincs felesleges hétvégéje. Egy aktív önkéntesnek havonta legalább egy, de inkább két gyakorlással kell számolnia, plusz a szertár és a gépek karbantartásával, ami szombat délelőttöket eszik meg. Ehhez jönnek a bevetések, amelyek természetükből adódóan nem alkalmazkodnak senki naptárához: jöhet vasárnap ebéd közben, jöhet munkaidőben, jöhet a gyerek ballagásának reggelén. Zoltán munkahelye tud a dologról, és a magyar jog szerint a vonuló önkéntes tűzoltót a munkáltatójának el kell engednie a bevetésre, sőt erre az időre a katasztrófavédelem téríti a kiesett bért. Mégis, mondja Zoltán, a legnehezebb nem a főnök, hanem a saját lelkiismeret: ott hagyni a félig megírt jelentést, mert valahol ég valakinek az élete.
Amikor megszólal a sípszó
A bevetések korántsem csak lángoló háztetők, és ezt a kívülállók ritkán tudják. Egy átlagos évben Zoltánék nagyjából hatvan-hetven riasztásra mennek ki, és ennek talán ha negyede tényleges tűz; a többi vihar utáni kidőlt fa, elöntött pince, közúti baleset, beszorult ember, néha egy fáról le nem jövő macska, amiért szégyellősen, de mégis kihívják őket. Tavalyelőtt egy júliusi jégeső után három napig dolgoztak megszakítás nélkül: leszakadt tetőket ponyváztak, elárasztott házakból szivattyúztak, és egy idős asszonyt emeltek ki a derékig érő vízből a saját konyhájában. Az igazán nehéz bevetés azonban mindig a baleset, amikor a roncsból kell kiszabadítani valakit, és nem mindig sikerül. Zoltán nem beszél szívesen arról az őszi éjszakáról, amikor egy fiatal sofőrhöz értek ki elsőként a kanyargós bekötőúton, és csak annyit tehettek, hogy a mentő érkezéséig fogták a kezét.
Ezek a pillanatok a tagság legkeményebb iskolái, és itt derül ki, hogy az egyesület több, mint egy munkacsapat. Bevetés után nem oszlanak szét azonnal, hanem visszamennek a szertárba, lemossák a tömlőket, és iszogatnak egy teát, néha sokáig csendben. Zoltán szerint ez a húsz perc legalább annyira fontos, mint maga a beavatkozás, mert itt teszik le a terhet, itt mondják ki, ami nyomja őket. A nagyobb egyesületeknél ma már tudatosan figyelnek a tagok lelki egészségére, és a katasztrófavédelem is kínál pszichológiai segítséget a megrázó esetek után. A falu kicsi, ezért gyakran ismerős, akin segítenek, vagy épp akin már nem lehet, és ezt a súlyt csak egymás közt lehet elbírni.
Mit kap vissza, aki ad
Felmerül a jogos kérdés: miért csinálja ezt bárki, ha nem ezért fizetik, és az éjszakáit is elveszi. Zoltán erre azt feleli, hogy a faluban másképp köszönnek neki a boltban, mióta beállt, és ez nem hiúság kérdése, hanem valami mélyebbé. Egy kistelepülésen, ahol a fiatalok elköltöznek és a közösségi élet sokszor kimerül a futballmeccsben, az önkéntes tűzoltóság az egyik utolsó hely, ahol generációk dolgoznak együtt egy célért. A huszonkét éves egyetemista a nyugdíjas tanártól tanulja a csomókat, a postás a traktorostól a gépeket, és közben mindenki tudja a másikról, hogy számíthat rá hajnali kettőkor is. Ez a bizalom a falu vérkeringésébe is átfolyik: árvízkor nem kérdés, ki szervezi a homokzsákolást, és ha valakinek beázik a teteje, tudja, kit hívjon.
A tárgyi haszon sem elhanyagolható, még ha nem is ez a fő motiváció senkinél. A pályázati pénzekből vásárolt szivattyú, áramfejlesztő, láncfűrész egy vihar után az egész település vagyonát védi, és az önkéntesek munkája évente sok millió forintnyi kárt előz meg, amit egyébként mindenki a saját zsebéből fizetne meg biztosításban vagy javításban. Vannak kedvezmények is: a köztestületi tagok bizonyos juttatásokra, a hosszú szolgálat után pedig akár nyugdíjkiegészítésre is jogosultak lehetnek, a fiatalok meg olyan szakmai tudást és igazolt gyakorlatot szereznek, amivel könnyebben jutnak be hivatásos állományba. De ha megkérdezzük Zoltánt, ő nem ezeket sorolja, hanem azt a reggelt, amikor egy megmentett ház tulajdonosa kint állt a kapuban egy tál pogácsával, és nem talált szavakat. A pogácsa rég elfogyott, a mondat azóta is megvan: „Ti vagytok a falu.”
Ahol bárki helye lehet
Aki úgy érzi, ebben volna fantázia, annak a kezdés meglepően kéznél van, mert szinte minden faluban és sok városi kerületben működik egyesület, amely tárt karokkal fogad új tagokat. Az önkéntes tűzoltóság mellett ott a polgárőrség is, amely más logikával, de hasonló közösségi szövetet sző: az ország legnagyobb civil bűnmegelőzési szervezete több tízezer aktív taggal járőrözik, felügyel az iskolák környékén, segít a rendezvényeken és a katasztrófáknál. A polgárőrnél a belépés küszöbe alacsonyabb, nincs füstös konténer, viszont van rendszeres alapképzés, igazolvány, és ott is áll a szabály, hogy az ember a saját idejét adja oda. Sokan épp itt kóstolnak bele a közösségi szolgálatba, és onnan lépnek tovább a tűzoltók közé, vagy fordítva, a két szervezet a legtöbb településen szorosan együttműködik.
A lényeg, amit Zoltán a maga csendes módján a leginkább hangsúlyoz, hogy nem hősöket keresnek, hanem megbízható embereket, akik este nyolckor is felveszik a telefont. Nem kell sportolónak lenni, nem kell félelem nélkülinek lenni, csak vállalni kell, hogy időnként más megy elébe, amikor mindenki más menekül. A képzés megtanítható, a felszerelés megvásárolható, az egyetlen dolog, amit hozni kell, a hajlandóság. Zoltán szerint a falu nem attól közösség, hogy egy helyen laknak benne emberek, hanem attól, hogy van, aki éjjel is felkel a többiért. Mire a nap felkel a leégett istálló füstölgő gerendái fölött, ő már a könyvelésénél ül, kialvatlanul, kicsit kormosan, és valahogy mégis egészen elégedetten.
